A felütés, a vers intonációja egy erőteljes, ingerült kiáltás: „Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva”. Vagyis in medias res csöppenünk bele a vers világába. A „gyáva” ember a lírai én önmaga. Vagyis a beszélő egyik énje gunyorosan, fölényesen „gyávának”, „szamárnak” bélyegzi a másik énjét, aki ostoba módon egy hamis látszatvilágban él.

A beszélő szerint ideje tudomásul venni a valóságot, hiszen „úgyis vége van”, mármint az életnek. Közvetlenül a halál előtt az embernek illik szembenéznie az igazsággal, nem áltathatja magát tovább. Az igazság pedig az, hogy ő „végképp boldogtalan”. Ezt tudomásul kell vennie, fölösleges szépíteni, ha egyszer ez az igazság, értelmetlen mindenféle önáltatás.

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,
nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –
boldog akartál lenni és hiába,
hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,

Nem szégyen bevallani, legalább önmagának, hogy hiába akart boldog lenni. Jobb, ha el is engedi ezt a vágyat, mert úgyis reménytelen, és elfogadja, belenyugszik, hogy boldogtalanságra van kárhoztatva.

A lírai én dacos önérzettel vallja magát boldogtalannak. Nem vállal sorsközösséget azokkal, akik boldogok és elégedettek, hiszen beismerte magának, hogy ő nem az. Inkább azokhoz érzi magát közel, azokat érzi testvéreinek, akiknek szerencsétlen életük volt, akiknek a sors csak szenvedést tartogatott, akik még a halálba is testi-lelki fájdalmak árán lépnek át.

És ez nem kicsi társaság: az elégedetlenek, a boldogtalanok, a nyomorultak tábora hatalmas („ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába”).

Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve,
templomba, kórházakba, börtönökbe
lassan vonul a roppant karaván,

A beszélő a szerencsétlen sorsúak, az elesettek óriási családjával azonosul, őket tekinti testvéreinek. Sokan vannak („roppant karaván”), teli vannak velük a kórházak, a börtönök, a templomok.

A 2. szonettben a velük való összetartozás érzését hangsúlyozza. Ezek az emberek nem fognak senkit isteníteni, nem hízelegnek senkinek. Elfásultak, közönyösek, akárcsak a lírai én. Néha kezet fognak rokon érzésük kifejezéseként.

Ők a „Családtalanok óriási családja”, a „komor kisebbség”, amely szívósan ellenáll a többség törvényének. Az elégedett boldog emberek bírái ezek a boldogtalanok, akik egy „örök, hatalmas ellenvélemény” jegyében élnek.

A 3. vers témája a lírai én önazonosság-keresése. A beszélő a halál, a nihil ellen akar védekezni. Élete értelmét, az önmagához méltó feladatot abban találja meg, hogy sorsközösséget vállal a szerencsétlen, boldogtalan emberekkel: „számodra itt még munka is akad”.

Felfedezi új elhivatottságát: „Szemedben éles fény legyen a részvét”: ez a részvétetika lehet csupán védekezés a létében való fenyegetettség ellen. Egyedül ez az erkölcsi parancs tudja feloldani a nihiltudatot.

A 4. szonettben már T/1. személyben szólal meg a lírai én: „mi lenne a világ minélkülünk?” Vagyis az emberek közti testvériség hitvallói nélkül a világ összeomlana. És a velük való azonosulás itt már nyelvileg is jelölve van.

Csak ők veszik észre a szánalomra méltó embereket: a betegeket, az utcalányokat, a vénlányokat, az összes nélkülözőt és szenvedőt. Azok, akiknek szerencsésen alakul az életük és elvakítja őket a siker, nem tudnak együtt érezni a szerencsétlenekkel. A boldogtalan emberek irgalma azonban még a kiszolgáltatott állatokra is kiterjed („ki lenne / az állatok irgalmas társa”).

Az 5. szonettben megjelenik a kétely. A beszélő azon tépelődik, van-e haszna a megértésnek, szánalomnak, tiltakozásnak: „mit írsz, ha sorsuk írva van már, / hol tiltakozhatsz és hogy ellene?”

Ugyanakkor elutasítja azt a másik fajta életmódot, amely önző módon a szórakozást, a kalandokat, az éjszakai mulatozásokat, a nőket, a pénzt stb. hajszolja. Úgy tűnik, Kosztolányi alapjaiban azt az életmódot („ócska élet”) utasítja el, amit az Ady-féle emberek élnek. Szerinte ez csak „rongy kabaré”, aki ilyen életre vágyik, maga is romlott ember.

A 6. szonett el is söpri a kételyeket: „s ha majd megéled a sok néma lárva, / a te szavad ők még megérthetik.”

A 7. szonett visszakanyarodik a kiindulóponthoz: újra szembekerül egymással a boldog és a boldogtalan emberek világa. Az a nagy különbség az 1. vershez képest, hogy ott a beszélő csak vonakodva, kényszerűen vállalta fel a boldogtalanságát, de mostanra áthelyeződött a hangsúly. Immár másként értékeli a boldog és a boldogtalan embereket.

Meglátása szerint „gyáva az, ki boldog”, mert félti a boldogságát, ezért bezárkózik. A boldogtalan embernek nincs mit vesztenie, ezért a tágas mindenség az otthona: „csak ő a bátor / s a jó, csak a boldogtalan a hős”. A versciklus végére tehát a boldogtalanság büszkén felmutatott életprogram lesz.

Felértékelődik a szegények, az elesettek, a szenvedők, a megbélyegzettek, a társadalom peremére szorult emberek sorsa. A lírai én megvetéssel beszél a „kis gyáva sunnyogó” boldogokról, akik beszűkülve élik a maguk kényelmes kis életét. Az igazi szabadság állapotát a boldogtalanság teremti meg. Vagyis ez válik az értékes állapottá a beszélő szemében.

Ezt az ellentétet az utolsó vers a két leghangsúlyosabb helyen foglalja össze: az első és az utolsó sorban. A beszélő tehát eltávolodik a hétköznapi polgári életformától, ezt jelzik a felszólítások, megszólítások.