Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli (elemzés)
Az Őszi reggeli 1929-ben keletkezett és 1935-ben jelent meg Kosztolányi utolsó, Számadás című kötetében. Már a klasszikussá mélyült, érett költő lírája található meg ebben a kötetben.
A kötet néhány rövidebb darabjának az emberi sors és a természet közötti párhuzam a témája. Ilyen vers az Őszi reggeli, amely a Kosztolányinál gyakran megjelenő ősz-élmény egyik változata (kapcsolatba szokták hozni a Vörös hervadás című verssel). Az életigenlés és a haláltudat egyszerre szólal meg benne. Jó lenne még élni, de a költőt hívja a halál.
A vers egyik első elemzője Kosztolányi költőtársa, József Attila volt, aki Kosztolányi Dezső című tanulmányában ezen a versen keresztül jellemezte Kosztolányi líráját.
Őszi reggeli
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
Az Őszi reggeli hangulata rezignált, csöndes, bölcs, mélabús. Legfontosabb motívuma az ősz időtoposz, melynek hagyományos jelentéseit használja fel Kosztolányi (elmúlás, az élet végessége).
Kifejezőeszközök: párhuzam (gyümölcs-drágakő), metafora, hasonlat, megszemélyesítés, ellentét, hangszimbolika, öntükrözés
Az első sor egy mutató névmással nyit: „Ezt hozta az ősz.” A mutató névmás már előre jelzi azt, hogy szemlélődő magatartás lesz jellemző a versben. Utal arra, hogy egy látványt, egy tapintható-érzékszervekkel befogadható dolgot fog szavakba önteni a költő.
A versben az élet teljessége, szépsége jelenik meg. Az ősz gazdagon kínálja a természet csodáit, dús, tündöklő szépségeit, melyeknek értékét a költő ékszerek, drágakövek metaforáival érzékelteti (sötét-smaragd szőlő, jáspisfényü körte stb.). Mindez az élet szépségét, kincseinek bőségét jelképezi.
Kicsit olyan a vers, mint Babits Esti kérdése. Megmutatja, milyen a természet pompája ősszel, mikor minden beérik, aranylik, ontja nedvét. A lírai én megbűvölten, gyermekes ámulattal nézi a megannyi csodát, de a szépségekbe való belefeledkezést megakasztja a felnőtt józansága, keserűsége, aki már az élet őszét éli, és tudja, hogy számára minden szépség elérhetetlen, mert meg fog halni.
És a tökéletes, gyönyörű, igéző, beteljesülés-élményt előidéző látvány még tragikusabbá teszi azt a tudatot, hogy meg kell halni. Az életszeretet, az életvágy, az élethez való ragaszkodás csak egy halk sóhajban kap hangot: „Jobb volna élni.” Ezekben a szavakban nincsen hit, nincsen remény: a lírai én már beletörődött a halál gondolatába, már nem tiltakozik ellene.
Az „ámde” ellentétes kötőszó után a búcsúzás gesztusa jelenik meg a versben: mintha a halál hívná a beszélőt, integetnek neki a fák. Itt már teljes lemondás érződik, le kell mondania az életről, de a tragikumot feloldja, megszépíti maga a költői kép, ahogy a fák „aranykezükkel” integetnek. Ez megnyugtató, hívogató integetés. Azt sugallja, hogy a halál is ilyen megnyugvást hoz majd.
A zárlat tehát az elmúlást olyan természetes dologként tünteti fel, amely minden élőlény számára szükségszerű, de nem feltétlenül riasztó és félelmetes. Ez a természet rendje: nem voltunk, vagyunk, nem leszünk. Azt is lehetne mondani, hogy a halál az élet befejező lépése, zárlata, természetes végső aktusa. Ilyen értelemben nincsen tőle félnivaló.
Érezni a műben az élet tökéletességét. Az élet szépségei önmagukért vannak, nem értünk (mindez „magába-forduló tökéletesség”). Önmaguktól, önmagukért árasztják a szépségüket, tőlünk függetlenül. A természet, a világ közömbös az ember sorsa iránt: a lírai én halála után is ugyanúgy megy majd minden tovább, csak nélküle.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>