A Marcus Aurelius 1929-ben keletkezett és először a Nyugatban jelent meg 1929. október 1-én. Később Kosztolányi utolsó kötetében, a Számadás című kötetben látott napvilágot 1935-ben.

Kosztolányi a versben saját ars poeticáját és költőeszményét fogalmazza meg. Olyan művészmagatartást tartott ideálisnak, amely messze áll mindenfajta messianizmustól és váteszi gesztustól, vagyis az Ady-típusú költők magatartásától. Erre az önvallomásszerű versre azért volt szükség, mert a költő le akarta zárni vele azt a vitát, amely az ő egyik cikke miatt támadt.

Ez a bizonyos cikke egy Adyról szóló pamflet: Az írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről). 1929-ben, Ady halálának 10 éves évfordulóján kérte fel Kosztolányit A Toll című lap, hogy mondjon véleményt Ady költészetéről, és Kosztolányi meglehetősen negatívan nyilatkozott Adyról. Erre két oka is volt.

• Egyrészt haragudott Adyra, aki még 1907-ben kritikát írt az ő Négy fal között című kötetéről, és „irodalmi írónak” nevezte Kosztolányit, ami nem volt éppen dicséret. Ady ezzel az apolitikus költészet iránti megvetését akarta kifejezni, de Kosztolányi élete végéig hordozta magában a sebet, és Ady halála után 10 évvel vágott vissza.
• A másik ok a kettejük költői magatartása, művészetfelfogása közötti különbség. Kosztolányi az Ady-revízióval tulajdonképpen csak felhasználta az alkalmat, hogy elmondhassa a maga lesújtó véleményét a politikai költészetről és általában a politizáló költőkről.

A cikk igazságtalan volt Adyval szemben, de volt egy-két jogos megállapítása is, amikor a „bugaci” Ady-kultuszt bírálta. Kosztolányi szerint Ady költészetét túlbecsülik, Adynak nincs helye a legnagyobbak között. E véleménye miatt sokan elfordultak tőle, nagy vitát váltott ki. Ezt a vitát akarta lezárni Marcus Aurelius című versével.

A Számadás kötetben Kosztolányi azt a magatartásformát kereste, amely a legalkalmasabb a halállal való szembenézésre. Ilyen magatartásforma a felülemelkedés: az elkerülhetetlen, félelmetes halál sztoikus elfogadása. Tehát a költő férfiasan, bölcsen tudomásul akarta venni a tényt, hogy meg fog halni. Ez a lelkiállapot jelenik meg a Marcus Aurelius című versében.

Marcus Aurelius ókori, római császár volt (121-180 élt, 161-től haláláig uralkodott). Nemcsak a társadalmi ranglétra tetején állt, hanem nagyon művelt, bölcs uralkodó is volt (Mátyás király is őt tartotta uralkodói példaképnek).

Szellemi munkáiból kötetnyi maradt az utókorra. Elmélkedések címen összefoglalt 12 „könyve” főleg erkölcsi aforizmák gyűjteménye, melyekben elsősorban önmagát, saját érzelmeit és törekvéseit elemezte. Töprengve, tépelődve, a halál szemszögéből nézve vizsgálta saját életét, ezért is érezhette Kosztolányi nagyon közel magához. Marcus Aurelius műve a világirodalom egyik nagy önéletrajzi vallomása.

Irodalmár lelkületű, bölcselkedő, gondolkodó, polemizáló ember volt, tehát igazi filozófus császár. Az olyan uralkodói eszményt testesíti meg, amely épít, és nem rombol. Hatalmát nem pusztításra használta, mint pl. Nero. Őt a befelé fordulás, elmélyülés szándéka jellemezte.

Kosztolányi nagyon tisztelte Marcus Aurelius emlékét. Amikor Rómában járt, meg is nézte a császár lovas szobrát. Ez az egyetlen szobor, amely épségben fennmaradt Marcus Aurelius korából. A szobor látványa egyfajta belső vitára ingerli Kosztolányit, aki versével Marcus Aurelius előtt tiszteleg.

A költemény tulajdonképpen a középkori Róma fölé emelkedő, az egykori Capitoliumon álló híres szoborhoz szól. Így a költő nemcsak Marcus Aurelius előtti hódolatát fejezi ki, hanem a császárt megörökítő művészi alkotás előtt is hódol.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!