A Halotti beszéd 1933-ban keletkezett és 1935-ben jelent meg Kosztolányi Számadás című kötetében.

Az 1930-as években Kosztolányi költészete elmélyült: a Számadás kötetben és utána is nagy verseket írt, létösszegzőket, az érett, klasszikus nagy költő verseit. Ezeket a műveket nagyrészt a halálfélelem váltotta ki, Kosztolányi ugyanis rákbeteg volt: 1933 nyarán rosszindulatú ínydaganatot fedeztek fel nála, és bár kilencszer is megműtötték, a betegség 1936-ban (51 éves korában) végül halálát okozta.

Számadás című ciklusában a költő az élet végső, nagy kérdéseivel, az élet értelmével, a halállal, a testi szenvedéssel foglalkozott. Igyekezett megtalálni a megfelelő magatartást a halállal szemben, hiszen az elmúlás könyörtelen tényét mindenkinek saját magának, egyedül kell feldolgoznia.

A halál árnyékában született versei az emberi méltóság dicséretéről, az élet szépségéről és értékéről szólnak. Ilyen mű a Halotti beszéd is, amely a modern líra egyik kiemelkedő alkotása, sokszor szavalt és sokat idézett vers.

Amikor valaki meghal, a temetésen nemcsak rá, hanem magunkra is gondolunk (saját halálunkra), valamint szeretteinkre, embertársainkra. Az élet körülhatárolt, előbb-utóbb rájön az ember, hogy ő is megöregszik, s onnan visszanézve minden más.

Ám Kosztolányi ezúttal nem a saját halálán töpreng el, hanem egy másik emberén. A verset a modern látásmód teszi különlegessé azzal, hogy az ember egyszeriségét és megismételhetetlenségét mondja ki. A halál tragédia, amelyet a túlélők számára csak az emlékek és az idő múlása enyhíthetnek. A szeretett személyt pótolni lehetetlen.

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

Műfaja elégikus hangnemű óda, temetési beszéd, prédikáció. Hangulata elégikus. Témája az élet és a halál.

Központ gondolata: minden ember egyedüli, egyetlenegy, senki mással össze nem téveszthető, soha meg nem ismétlődő csoda. Eszerint mindenki különleges. Nem kell, hogy valaki nagy ember legyen, vagy kiváló ember legyen, ha nem az, személye akkor is egy különös és kiismerhetetlen világ: egyénisége megismételhetetlen és pótolhatatlan.

A beszédhelyzet egy temetés, a halott elbúcsúztatása. A vers beszélője szónok, aki temetési beszédet mond. Közvetlen hangnemben, T/2. személyben fordul a gyászolókhoz.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!