Aztán ebből a gyerekkori mennyországból a lírai én visszahull a sivár felnőtt világba, és bűntudatot érez, vádolja magát, számon kéri önmagán, hogy eddig nem vette mindezt észre: „hát te mit kerestél ezen a földön”, ami fontosabb lehet ennél?

Most teljesen értelmetlen kisiklásnak, kudarcnak érzi a robotoló földi életet, melyben hajszolta a szakmai sikert („kopott regék”, „ringyók rabsága”: ezek mind írói munkásságát jelentik), fontosabbnak gondolt a valóságban jelentéktelen kéziratokat, és talmi dolgokra vágyott.

A helytelenül megválasztott életcélok miatt csak későn, élete legvégén láthatta meg ezt az égi bált, ezt a csodát. Hiába érte el az életben mindazt, amit akart, amit hajszolt, a szerzés nem tette boldoggá (erről a Boldog, szomorú dal is hírt adott). Akkor lehetett volna boldog, ha másként él.

És erre most, ötven év után kellett rádöbbennie, akkor, amikor a betegsége miatt már késő: nincs remény a gyógyulásra, meg kell halnia („Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, / s azt is tudom, hogy el kell mennem innen”). A halál árnyékában érti meg, hogy maga a létezés a csodálatos, s az életnek mégiscsak van értelme: az élet értelme maga az élet.

Ez a megvilágosodás készteti vallomásra: meggyónja bizalmas barátjának ellentmondó érzéseit, lelki megrendültségét. Ez a vallomás zárja a művet.

A „nincsen mibe hinnem” nemcsak azt jelentheti, hogy nincs miben bíznia, reménykednie, mert a közeli halál teljesen biztos, hanem vallási értelemben vett hitetlenség is kicseng belőle. Kosztolányi nem hitt Istenben, főleg úgy nem, mint Babits, soraiból mégis érezhető valamiféle áhítatos hit „egy nagy ismeretlen Úr” létezésében.

A középkori himnuszok emelkedettségével mond köszönetet a csodálatos látomásért „annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan.” Ez afféle hálaadó ima a nem létező vagy legalábbis meg nem talált istennek. A költő nem találta Öt meg soha életében, és nem találja halálában sem.

Mégis gyermeki hittel bízik a csodában, és a gyermek ámulatával hisz a látomás igaz voltában. Ugyanakkor ezenközben racionálisan gondolkodó felnőttként elveti az önáltatást, hiszen nagyon is jól tudja, hogy nincs remény.

A gyermek fantáziája és a felnőtt racionalitása keveredik a befejezésben: a lírai én önmagát is az égi bál vendégei közé sorolja, és arról beszél, hogy immár őt is elbocsátja a vendéglátó, tőle is elbúcsúzik.

Azonban ez a búcsú valójában az életből való hazaengedés: a vendég nem bálból megy haza, hanem az életből (bál = élet). Egész életünk során az „ismeretlen Úr” vendégszeretetét élvezzük, s a halállal lesz vége a bálnak, a vendégségnek. Így játszik egymásba az égi bál és a földi élet motívuma.

Azt, amikor az egyén a világmindenséget rendezettnek látja és képes önmagát is belehelyezni ebbe a rendbe, szintetizáló látásmódnak nevezzük (mivel egybefoglalja a világot és az egyént). Ilyen a mítoszok látásmódja.

Kosztolányinál nincs se az emberekre gondot viselő, se közönyös Isten, nincs örökkévalóság és nincs túlvilág, így ezek nem nyújtanak vigaszt neki. Ő úgy látja, hogy az élet minden nyomorúság és szenvedés dacára is önmagáért csodálatos. Az élet varázsának nyitját lehetetlen megfejteni, a benne való részvétel ugyanakkor gyönyörű és nagyszerű.

A halál közelségéből visszanézve még az is kívánatos, ami szenvedést és fájdalmat okozott, mert oly nehezen adjuk át magunkat az ismeretlen elmúlásnak. Önmagunkban hordozzuk a legnagyobb ajándékot, az életet. Az élet ajándék, megszületni erre a világra olyan, mint vendégségbe menni.

Csalódás húzódik végig a versen: a költő elmúlt 50 éves és még nem látta e csodát, a hajnalt. Pedig az élet szép, a világ szép, és az Úr vendégségbe hív minket.

Akárhol él az ember, az emberit kell keresni, mert az ad számunkra boldogságot. A napi rohanásban elfelejti az ember a kis dolgokat, mert azt hiszi, hogy nagy tettekre hivatott. Aztán elmúlik úgy az élete, hogy észre se veszi azt, ami boldoggá tehette volna.

Az élet önmagáért szép. A hétköznapi életben túl kell lépni kisszerű céljainkon, a sikerek hajszolásán, és legalább néha rá kell csodálkozni a minket körülvevő világ szépségére, különlegességére. Azaz néha, rövid időre gyermekké kell válnunk ahhoz, hogy boldogok lehessünk és örülhessünk a puszta létezésnek, a pillanatnak.