A Hajnali részegség a Számadás című versciklus darabja, 1933 őszén keletkezett. Kosztolányi ekkor már tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, rákja előrehaladott állapotban volt. Szembesülnie kellett azzal a gondolattal, hogy már csak egy rövid kis idő van hátra, aztán jön a vég.

Egyszer az embernek szembe kell néznie azzal, hogy bizony ő sem kivétel, hogy neki is el kell menni. S ilyenkor felmerülnek a kérdések, hogy miért éltünk, miért én éltem és nem más? Kell lennie valami okának. És mi célja volt az életemnek? Mit tettem le az asztalra, mit hagyok itt?

De azért a Számadás ciklus mégsem olyan számadás, mint Babits Mihály esetében a Jónás könyve vagy Ady Endre estében az Üdvözlet a győzőnek. Kosztolányi utolsó gondolatai nem nemzetféltő gondolatok, őt csak a saját sorsa foglalkoztatja, mégis megrendítően szépet alkotott.

Minden filozófia egyik végső kérdése az, amit már Vajda János is feltett: „Mért születni, minek élni…”? Kosztolányi úgy látta, ebben a kérdésben Vajda a modernség alaptapasztalatát fogalmazta meg.

1927-ben, Vajda születésének századik évfordulóján Kosztolányi azt írta Vajdáról, hogy az ő vaáli erdője (Vajda: A vaáli erdőben) a magyarság szent erdője, „mert itt kezdődik a modern magyar költészet isteni színjátéka”. Mindenki, aki Vajda után jött, bolyongott ebben az erdőben, és feltette azt a kérdést, amit ő, anélkül, hogy választ kapott volna rá.

A 20. század létértelmezéseinek alapja a nagy, egészelvű világszemlélet megingása. Megrendült a gondviselésbe vetett hit, az emberi fejlődésbe vetett hit és a nyelvbe vetett bizalom is. A rendezetlenség, a viszonylagosság és a töredékesség volt a 20. századi ember alapélménye. Úgy érezte, minden átfogó rendből kiesett, s véges életének céljára és értelmére nem leli a választ.

A Hajnali részegség is egy sajátos létértelmezés: a szemlélődő-meditáló lírai én felméri az emberi élet lehetőségeit, szembenéz az elmúlással, és kísérletet tesz valamiféle egyetemes megértésre. A lét értelmére kérdez rá, s az erre adott válasza kerül kiemelt helyzetbe, ez a válasz a vers üzenete.

A magyar filozófiai költészetben olyan nagy versek tekinthetők a Hajnali részegség előzményének, mint Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban és Petőfi Sándor Világosságot! című alkotása.

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a valóra.”
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Megindítóan szép és egyszerű. Műfaja filozofikus vers, típusa szerint ön-és létértelmező. Nagy gondolati költemény, ugyanakkor nem bölcseleti versnek indul.

A verskezdés nem egynemű, mivel a költő lent nyit, a mindennapok szintjén, s a szürke, sivár hétköznapi életről való töprengés, elmélkedés során eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig. A gyarló emberi hétköznapokból indul és szinte önmaga fölé emelkedik, valami himnikus magaslatba.

Két dimenziója van a műnek: az egyik a hajnal, amivel kezdetét veszi a nap 24 órája, a másik maga az élet, hogy éled az életet. Kosztolányi az élettel, az indulással játszatja össze a nap indulását, a hajnalt.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!