Az Esti Kornél éneke 1933-ban keletkezett és Kosztolányi utolsó, Számadás című kötetében jelent meg 1935-ben.

Esti Kornél a Kosztolányi-életmű kulcsfigurája, novelláskötetet is írt róla Kosztolányi (1936). Beszédes nevű irodalmi alakról van szó, aki úgyszólván „eggyé vált” Kosztolányival. Az Esti vezetéknév azt sugallja, hogy az élete alkonyán van (az este a nap vége, a nap alkonya). Tehát élete végéhez érve néz vissza és mondja el a gondolatait.

Keresztneve, a Kornél kicsit szokatlan, talán egy kis távolságtartást is sugall (Kosztolányi minden bizonnyal szerette a Kornél nevet; Édes Anna című regényében is van egy Kornél nevű szereplő).

Esti Kornél tehát a versbeli lírai én hasonmása, alteregója, afféle költői alakmás. Az Esti Kornél-történetekben, amelyek önéletrajzi elemeket is tartalmaznak, egy sajátos viszony látható az elbeszélő és a főszereplő között, aki nagyon hasonló Kosztolányihoz, de hangsúlyozni kell, hogy nem teljesen azonos a szerzővel.

Kosztolányi nyelvszemléletének átalakulása miatt az Esti-novellákban már a nyelv mint lét-forma jelenik meg, a szerző nem törekedett a valóság ábrázolására (volt Kosztolányinak egy szóvicce, miszerint a valóság inkább trágya, mint tárgya az irodalomnak).

Esti Kornél éneke

Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd:
a fájdalom.

Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.

Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.

Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.

No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel
s mindent, mi villan és van,
érj el.
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.

Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezébe szomorú sár,
ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.

Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Ó, szent bohóc-üresség,
sziven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még,
ó, hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg
álarc,
ó, jó zene a hörgő
kínokra egy kalandor
csörgő,
mely zsongít, úgy csitít el,
tréfázva mímel
s a jajra csap a legszebb
rímmel.

A céda életet fesd,
azt, ami vagy te, tettesd,
királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest?
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.

Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert – isten engem – én is,
én is csak addig élek.

Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi szinben,
légy mint a semmi,
te minden.

A vers műfaja egyértelműen ars poetica. A teljes szövegre az jellemző, ami Esti Kornél alakjára: egyszerre eltávolítás és azonosság, vallomásosság és irónia.

A beszéd lendületes. A vers megszólítottja maga a dal, azaz Esti Kornél „beszél” a saját énekéhez, Kosztolányi a saját költészetéhez, verseihez. A dalt, a költészetet azonosítja az élettel, a mindent a semmivel. Szerinte nem lehet tudni, hogy melyik létezik és melyik nem, mert tulajdonképpen azonosak egymással.

Egy új költői program fogalmazódik meg a műben (igaz, Kosztolányi itt inkább egyfajta életfelfogást, mint költészetfelfogást hirdet).

Kifejezőeszközök: zsúfolva van a szöveg költői képekkel, megszólítás, felszólítás, párhuzam (mind nyelvtani, mind tartalmi párhuzamok is vannak)

Kosztolányi játszik a szavak hangulatával: használ lelkesült kifejezéseket, súlyos szavakat, de mellette megjelennek hétköznapi, profán kifejezések is (pl. a „röpköd” a „köpköd”-re rímel, összehasonlítja a zászlót és a szappanbuborékot stb.). Ez a nyelvhasználati bravúr már-már paródia jellegű.

Ugyanakkor érezni a versben a személyes elkötelezettséget, el van benne bujtatva a költő esküje: „mert – isten engem – én is, én is csak addig élek.”

Az Esti Kornél éneke versformája: a strófák terjedelme eltér, változó a sorok száma, nincs két egyforma versszak a műben. Ám a ritmikai formák variációi egymásra utalnak.

Rímek: legtöbbször legalább két szótagú tiszta rímeket használ a költő. Van négy szótagos is, de más rímképlettel. Gyakori a belső rím és előfordul asszonánc is. Vannak rímtelen sorok is.