Az Ének a semmiről kapcsolatba hozható két Ady-verssel:

• a Nem feleltem magamnak (1916) c. Ady-vers utolsó 2 strófájának rímalkotó szavai (elejtem-elrejtem-elfelejtem) visszaköszönnek Kosztolányinál az első 3 sor bokorrímében: elejtem-elfelejtem-rejtem
• a Sem utódja, sem boldog őse c. Ady-vers híres ríme („Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek”) megjelenik Kosztolányinál a 2. versszak ősebb-ismerősebb rímpárjában.

Ez a szövegköztiség, a szövegek párbeszéde kibővíti a vers értelmezési lehetőségeit. Lehet értelmezni az Ady-versekhez való viszony felfejtése nélkül is, de a mélyebb megértéshez érdemes megnézni azokat a műveket, amelyekhez képest Kosztolányi megfogalmazza a maga mondanivalóját. Így a vers értelmezése a befogadó műveltségétől is függ, attól, hogy ismeri-e a szóban forgó Ady-verseket.

Kosztolányi nem kedvelte Adyt, de jól ismerte a költészetét, és ebben a két Ady-versben egy új önmegértés nyitott kérdésként továbbadott feltételeit ismerte föl. Különösen a Nem feleltem magamnak címűben, amely a vallomásos beszédmód ellehetetlenülésére, hitelvesztésére hívja fel a figyelmet.

Az Ének a semmiről visszautal az Ady-versek lírai hősére, aki önmagára reflektál, és az önkimondás kudarcát mint a klasszikus modernség tapasztalatát közvetíti. Ugyanis a 20. században megrendült a nyelv korlátlan uralhatóságába és a műalkotás tetszőleges nyelvi alakíthatóságába vetett hit.

Ady: „Bizony lelkem, Én az Életet elejtem, / Én magamat már elrejtem. // Ki nem fejtem: / Megint rossz szó. Elfelejtem. / Ezt és mindent. Nem feleltem / Magamnak.”

Kosztolányi rákényszerült arra, hogy átértelmezze, átértékelje a nyelv és a személyiség, a lét és a személyes lét, a lét és az idő kölcsönös viszonyát.

Az Ének a semmiről eltérő választ ad az önmegértés kérdésére:

Ha félsz, a másvilágba írj át,
verd a halottak néma sírját,
tudd meg konok nyugalmuk írját,
de nem felelnek, úgy felelnek,
bírjuk mi is, ha ők kibírják.

Kosztolányi válaszában az újfajta önmegértés nem a személyiségtől függ, hanem a személyiség és a hagyomány összekapcsolódásának a függvénye. Ő tehát a hagyománnyal folytatott párbeszédben látja az önmegértés lehetőségét.