Zrínyi kérése tehát nem talál meghallgatásra, így a 3. versszakban Zrínyi már csak szánalmat kér a Sorstól (akárcsak a Himnuszban, az első versszakban még áldást, gyámolítást, az utolsóban már csak szánalmat kér a lírai én). Meg is indokolja, hogy miért kéri a Sors szánalmát: „Te rendelél áldást neki”, ezzel visszautal az előző versszak kezdő sorára.

A továbbiakban azonban nem mentegetőzik, hanem elismeri, hogy a Sorsnak van igaza, a nemzeten valóban átok ül, hiszen saját fiai támadnak rá: „a vad csoport, mely rá dühödve támad, / Kiket nevelt, öngyermeki.”

Az „öngyermeki” szót Kölcsey a mondat (és a strófa) legvégére helyezi, ezáltal kihangsúlyozza. A kihangsúlyozott szó még jobban ráerősít az amúgy is súlyos vádra: itt derül ki ugyanis, hogy az 1. versszakban szereplő „kánya, kígyó, féreg” pontosan milyen veszélyt takar.

Magát a magyar népet jelentik ezek a metaforák, amely saját hazájának, átvitt értelemben saját édesanyjának lett ádáz ellensége. A magyar föld, a haza, amely a magyar nép édesanyja, azért van nagy veszélyben, mert saját fiaitól kellene megvédeni, és az anyát saját gyermekeitől ki védhetné meg? Zrínyi egyetlen reménye a Sors segítségében van.

Mélységes felháborodásában a költő valósággal megátkozza nemzetét („Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek.”). Ezzel az átokkal Kölcsey a korabeli politika irányítóit, a magyar nemességet ítélte el, amelybe ő maga is beletartozott, de nem gyűlöletből, hanem épphogy szeretetből és féltésből ostorozta a magyarságot (akárcsak majd később Ady).

Arra kéri a Sorsot, hogy pusztítsa el a széthúzó, hazájukat eláruló, közönyös magyarokat, de tartsa meg magát az országot, „a hűv anyát” („hűv”: hív, hű, hűséges), aki talán szülhet még jobb fiakat, lehetnek még új gyermekei, olyanok, akik szeretik és megvédik őt. Feltételes módot használ a költő, hiszen ez csak egy halvány remény.

Az utolsó strófában a Sors olyan választ ad erre, amely azt a halvány reményt is megöli: megérdemlitek a büntetést, az ítélet, a „törvény” beteljesedik rajtatok.

„Törvényem él”, ez a kijelentés már-már úgy hangzik, mint egy istenítélet, s az ódai, patetikus hangvétel tovább fokozza ezt a hatást. Hiába sírsz, mondja a Sors, hazád saját fiainak nemtörődömsége, gyávasága, önzése, közönye miatt meg fog halni. Ezt a halált a lehulló csillag képével fejezi ki Kölcsey: „Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll”.

A haza őrcsillaga ünnepélyes hangulatú kép, amely egy hiedelmen alapul. A néphit szerint ugyanis minden embernek van egy őrző csillaga az égen, s amikor az lehull, az ember meghal. A költő szerint a hazának is megvan a maga csillaga, amely ugyanúgy lehullhat, mint az egyes embereké. Márpedig a Végzet most úgy határozott, hogy a magyar haza csillagának le kell hullania.

Ezzel a nemzethalál bekövetkezik, és „más hon áll a négy folyam partjára” – a „négy folyam” egy térbeli érintkezésen alapuló metonímia, az akkori Magyarország szimbóluma (a négy folyó – Duna, Tisza, Dráva, Száva – az egész országot jelenti). Vagyis a teljes magyarság ki fog pusztulni, és más nép fog a helyére költözni a Kárpát-medencébe.

A vers végi látomás a magyarság eltűnése utáni jövőt rajzolja elénk. Kegyetlen fájdalommal festi meg Kölcsey ezt az új, örömteli kort, amely a magyarság eltűnésével jön majd el.

Olyan nép fog a magyarok egykori hazájában élni, amely más nyelvet beszél („más lesz a szózat”) és „más keblű”, vagyis más lelkületű (jobban fogja szeretni és jobban meg fogja becsülni ezt a földet), s emiatt az egész vidék szebb lesz, mint amilyen most („szebb arcot ölt e föld kies határa”). A magyarok utáni szebb jövőt Kölcsey kissé szentimentális képpel érzékelteti („bájkör”).

Kölcsey a Sors nevében kemény, rideg, könyörtelen és megváltoztathatatlan ítéletet mond ki. Keserűség, irónia és mindenekelőtt mély fájdalom érződik a költőnek abban a meggyőződésében, hogy a magyar nemzet méltatlanná vált a fennmaradásra, ezért nyelve, kultúrája, lelkülete mindenestül el fog tűnni, ősi földjén pedig más népek élnek majd.

A nemzethalál víziójával azt akarta megmutatni, hogy hova vezet a széthúzás, az oda nem figyelés, a haza sorsa iránti közöny és a nemtörődömség. Egy ország sokkal hamarabb elenyész belülről, mint külső támadás által, hiszen a magyarság a török és az osztrák elnyomás ellenére is megmaradt, de ha belülről kezd el gyengülni egy nemzet, akkor nincs menekvés.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!