Előzmény: a költemény párverse a Zrínyi dala, mely 1830-ban keletkezett. A cím, a szövegformálás és a kérdésfelvetés is hasonló. Mindkét versben Zrínyi folytat párbeszédet, de másodjára már nem a Vándorral, hanem a könyörtelen Sorssal:

Mindkét vers drámai párbeszéd, pontosabban dialógussá kivetített belső monológ, mely a lélek belső ellentmondásait jeleníti meg. Egyik szöveg sem a közvetlen gondolat-és érzelemkifejezés irányelvét követi. Mindkettőnél van egy álarc: a lírai én Zrínyi költő-hadvezér „bőrébe” bújik bele, aki a cselekvő ember szerepét tölti be.

A Zrínyi dalában a bűn etikai jellegű, de nem a testvérharc a lényege, hanem az eszmék nélküli élet: nincsenek nagy szenvedélyek a haza iránt, nincsenek hősök e „gyáva korban”, a haza lakói nem hazafiak, a nemzet csak fizikailag él, erkölcsileg halott. A Zrínyi második énekében a kép még sötétebb, itt már nincsen kiút, a nemzet fizikai pusztulása is el van döntve.

A Zrínyi dala kemény hangú számonkérés és könyörtelen ítélet, felvillan a nemzethalál lehetősége. A szándék az öntudatra ébresztés, a felrázás volt. A Zrínyi második éneke folytatása és módosítása, újragondolása a problémakörnek: az előbbi erőteljes, határozott hang esdeklővé szelídül.

Forma: dialogikus (párbeszédes). A két szereplő Zrínyi és a Sors. Beszélő: Zrínyi. Megszólított: a Sors, a Végzet (a beszélő megszólítja a Sorsot: „ó sors”, „Hatalmas, ó légy gyámja” stb.).

A páratlan versszakok (1. és a 3. strófa) a költő, azaz Zrínyi, a páros versszakok (2. és a 4. strófa) a Sors szólamai. (Kölcsey az 1. és a 3. versszakban Zrínyi nevében megszólítja a Sorsot, a 2. és a 4. versszakban pedig a Sors nevében válaszol Zrínyinek.)

A két szólam egybekapcsolódik ugyan, de a két szereplő szinte elbeszél egymás mellett, mivel a költő-hazafi csak a veszély, a Sors csak a törvény szintjéről szemlélődik. Az egyik gyors cselekvést követelne, a másik a történelem önmozgásának elvét állítja ezzel szembe.

Személyesség: a lírai én közvetlenül nincs jelen a versben, azaz Kölcsey nem önmagaként, nem saját minőségében van jelen, hanem lírai szerepek mögé rejtőzve.

Zrínyivel teljes mértékben azonosul: egy történelmi személyiség erejét veszi magára, saját személyiségét pedig elbújtatja Zrínyi mögé. Ám nemcsak Zrínyi nevében nyilvánul meg, hanem a Sors nevében is, tehát lényegében mindkét szerepet felveszi.

Emellett azt látjuk, hogy nem különül el élesen egyik szerepétől sem, hanem azonosul mindkettővel. (A Sorsot nem írta nagy kezdőbetűvel, mert még ezzel sem akarta megkülönböztetni saját magától.)

Ha ő mindkét szereplő, akkor valójában önmagával vitatkozik. Tehát Zrínyi és a Sors vitája a lírai én két szólamra osztott belső vitája, a vers pedig nem más, mint a költő lelkében lejátszódó drámai küzdelem kivetítése két szereplőbe. Így akár azt is lehet mondani, hogy a dialógusforma ellenére valójában nem dialógusról van szó, hanem monológról.

Ezt bizonyíthatja, hogy a 3. és a 4. strófában a két szólam egyre inkább összefonódik. Például Zrínyi, aki a vitában a magyarokat védi, a 3. versszakban indulatosan kér pusztulást a magyarokra, a könyörtelen Sors pedig, aki a magyarságot halálra ítélte, a 4. versszakban elégikus hangon beszél a haza őrcsillagzatjáról, mely „Szelíd sugárit nem nyugtatja / Az ősz apák sírhalminál”.

A befejező sorokban már egyáltalán nincs párbeszédes jelleg, mert bár logikailag itt a Sors beszél, a megrendültségből, az ünnepélyességből, a líraiságból nyilvánvaló, hogy valójában ugyanaz a hazáért aggódó személy nyilatkozik meg itt is, aki a Zrínyi-versszakokban.

Azzal, hogy egyaránt belehelyezkedik Zrínyi és a Sors szerepébe, Kölcsey önnön meghasonlottságát, ellentmondásos érzelmeit vetíti ki a párbeszéd két szereplőjébe.

Beszédhelyzet: könyörgés, melynek címzettje a Sors, a végzet. Zrínyi az erkölcsi romlással járó veszélyt, a megsemmisülés fenyegetését felismerve szólítja meg a Sorsot, amely egy, a földi világ felett álló, történelemformáló erő. Bár meg van személyesítve, a Sors nem személy, hanem a történelem folyamának alapelve, működési törvénye, ami alól senki se vonhatja ki magát. Olyan hatalom, amely konok szabályszerűségekkel, szenvtelenül és kérlelhetetlenül működik.

Zrínyi a Himnusz könyörgő, esdeklő hangján beszél, ám a megszólított nem a Himnusz szigorú, de igazságos istene, akivel személyes kapcsolatban áll a költő, és aki talán kínálna valamilyen kiutat, hanem a rideg, személytelen Sors, amely nem megértő, amelynek nincs szíve, hanem csak törvénye van (mert nem személy, hanem egy működési elv!). A könyörgésre válaszul kegyetlen dolgokat mond.

Nagy különbség, hogy a Himnusz Istene irgalmas és megbocsátó, akit vezekléssel ki lehet engesztelni. Van értelme a könyörgésnek és vezeklésnek, mert Isten akaratát lehet befolyásolni. Ezzel szemben a Sors akarata kikezdhetetlen és megmásíthatatlan, ezt jelzik kategorikus, rövid mondatai. Érezzük, hogy döntései ellen nincs apelláta, rendeletei megfellebbezhetetlenek és kijátszhatatlanok.

A Zrínyi második éneke tehát egy olyan önálló, konok szabályszerűségek alapján működő, kérlelhetetlen, szenvtelen, az ember fölött álló és az emberi történelmet formáló transzcendens hatalmat mutat fel, amelyben nem lehet szánalmat, együttérzést kelteni. A görög-római mitológiából ismert könyörtelen Végzetre emlékeztet, amely fölött még az isteneknek sincs hatalmuk.

Zrínyi (Kölcsey) mégis könyörög hozzá, mint a Himnuszban Istenhez: az első versszak fohásszal indul és ér véget, és ebben a fohászban valamiféle kis remény mégiscsak ott bujkál, hogy talán lesz foganatja a kérlelésnek.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!