Kölcsey Ferenc Zrínyi második éneke című verse 1838-ban keletkezett. Ez a költő utolsó előtti és legpesszimistább verse.

Történelmi háttér: a vers történelmi háttere egy kilátástalan politikai helyzet. Kölcsey az 1832-36-os országgyűlés kudarca után sötét, komor, pesszimista hangulatba zuhant. A reformokat nem sikerült átvinni, s úgy érezte, azzal, hogy a nemzet nem tudta megoldani saját legégetőbb sorskérdéseit, a történelem adta utolsó lehetőséget veszítették el.

Kétségbeesését a Búcsú az Országos Rendektől című beszédében is megfogalmazta (törvények útján, békésen lehetett volna biztosítani mindazt, amiért más országokban forradalmak zajlottak és vér folyt, de nem sikerült).

Ezt a szörnyű érzést tovább súlyosbította az a tragikus előérzet, hogy a nemzet el fog pusztulni. Már az 1830-31-es lengyel felkelés elfojtását is úgy élték meg a mieink, mint egy nemzet pusztulását.

Életrajzi háttér: ez az időszak a magyar reformkor kibontakozásának kora, Kölcsey is közéleti szerepet vállalt, de folyton az előrehaladás gátjaiba ütközött. (1832 végétől 1835 elejéig volt országgyűlési követ, ebben az időszakban kevés lírai művet alkotott.)

1835-ben politikai ellenfelei vállalhatatlan helyzetbe hozták. Szatmár megye közgyűlése arra utasította követeit, így Kölcseyt is, hogy a jobbágyfelszabadítás ellen szavazzanak. A költő nem volt hajlandó a meggyőződése ellenében szavazni, inkább lemondott követi megbízatásáról és hazament. Így tett rajta kívül Eötvös Mihály is.

A belső széthúzás problémája mellett ráadásul a bécsi kormányzat ármánykodásaival is szembe kellett nézni. A reformokat akaró, hazaféltő, igaz embereket az udvar és a Habsburg-pártiak el akarták némítani. Nemcsak Kölcseyt, de Kossuth Lajost, sőt, még az 1838-as pesti árvíz életmentő hősét, a reformmozgalom vezérét, báró Wesselényi Miklóst is.

Utóbbi kettőt perbe is fogták a bécsi kormányzat bírálatáért, amit felségsértésnek tekintettek, így indult meg a Wesselényi-pör, melyben Wesselényit Kölcsey képviselte ügyvédként. Élete utolsó évében Wesselényi védőiratán dolgozott a költő.

Ezek az események okozták azt az elkeseredést, ami a Zrínyi második énekében olyan megrendítő erővel kap hangot.

Keletkezés: A Zrínyi második éneke akkor íródott, amikor a bécsi kormányzat terrorintézkedései az ellenzéki harcok, a Wesselényi-pör több szereplőjét visszariasztották a további küzdelemtől.

A vers 1840-ben jelent meg Kölcsey Versek című posztumusz kötetében (1838-ban a költő meghalt egy gyors lefolyású betegségben, így nem érhette meg a mű kiadatását).

Zrínyi második éneke

     Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

     Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

     De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

     Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

Műfaj: politikai óda. A költeménnyel a nemzet felrázása volt a cél: az, hogy mindenki megértse a veszély nagyságát, az erkölcsi feltámadás szükségességét.

Hangnem: fennkölt, magasztos, keserű, ugyanakkor megrendült, izgatott, hol ünnepélyes, hol elégikus, helyenként esdeklő, időnként ellágyuló, máskor kemény, tehát érzelmileg hullámzó.

Hangulat: komor és fájdalmas, különösen a befejezés, ugyanakkor rengeteg meghatottság, gyöngédség és szeretet érződik a haza iránt.

Korstílus: klasszicizmus és romantika, helyenként szentimentalizmus.

• Klasszicista a vers szerkezete (világos felépítés, a mondanivaló logikus elrendezése, kifejtése, párhuzamok, ellentétek, a verselés szabályossága).
• Romantikus a nyelvezet, az érzelmi telítettség, a képi világ (hatásos, erős érzelmi töltésű metaforák, megszemélyesítések, szenvedélyes, zaklatott, végletes képek, expresszív kifejezések, erőteljes túlzások, láttató erejű szóösszetételek, halmozások, látomásosság).
• Szentimentális kifejezések is felbukkannak helyenként (pl. „bájkör”).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!