Témája: az emberi és történelmi értékek lefokozása. Kölcsey az emberi és történelmi lét, a világi javak, a tudomány, a dicsőség, a művészet hiábavalóságát, értéktelenségét állítja a mulandóság nézőpontjából. A mulandóság felől nézve minden emberi cél és történelmi eredmény parányinak, pillanatnyinak és feleslegesnek tűnik (ez magyarázza az értékfosztó gesztust).

Ezért az egyetlen élhető emberi magatartásnak a sztoicizmust tartja a költő. Önvigasztalásként a mindenen való felülemelkedés, a szemlélődés, a világ dolgainak és a halálnak a megvetése az egyedüli járható út.

A versben megjelenő világ komikusan kisszerű. Kölcsey bábszínházat csinált a világtörténelemből, kabarét az emberi fontoskodásból. Az ő nézőpontjából nézve az egyén életének és a történelmi létezésnek az értelme is kérdésessé válik. A hagyományos értékek lerombolása a hideg tervszerűség szándékával megy végbe nála. Ez egy romantikus leszámolás spekulatív alapon Németh G. Béla szerint.

Azaz megtörténik a nagy romantikus leszámolás az ideálokkal, a szembenézés azzal, hogy minden hiábavaló, de miközben ezt a tanulságot kimondja, a költőnek valósággal a szíve szakad meg: Kölcsey ugyanis saját legszentebb példaképeit, nagy ideáljait szállította le már-már a nevetségesség szintjére. A kor általánosan elfogadott értékeit kérdőjelezte meg, ami akkor szentségtörésnek számított.

A verset olvasva a kor embere talán átélte a blaszfémia megrázkódtatását, a mi korunk azonban már süket rá (sokkal nagyobb szentségtöréseket tapasztaltunk, tapasztalunk nap mint nap, így a mi ingerküszöbünket nem éri el).

Előzmények, hatások, motivikus kapcsolatok: a téma és a beszédmód alapján a vers egyrészt a középkori eredetű vanitas-irodalom hagyományához, másrészt az ókori latin sztoikus irodalom gondolatvilágához kapcsolódik. Ezek konvencionális elemei azonban Kölcseynél egyéni variánsokat kapnak. A versben megjelenő determinizmus Holbach hatása.

Kifejezőeszközök: metaforák, paradoxonok (meghökkentő ellentét, látszólagos képtelenség), felsorolás, fokozás, oximoron (a jelző és a jelzett szó közti jelentésbeli ellentét, pl. „bölcselkedő oktalanság”).

Feltűnő az igék hiánya: főleg névszói állítmányt tartalmazó nominális mondatokat találunk. – A nominális jelleg időnkívüliséget sugall, mintha minden korra érvényes tapasztalatot fogalmazna meg.

Alapvetően nyelvi eszköztelenség jellemző, a metaforizáció viszont rendkívül gazdag (a 2-8. strófa 56 sorában 30 metafora található). Ezek többnyire értékfosztó metaforák, melyek az oximoronokkal együtt lebegtetik a feszültséget, ugyanakkor fegyelmezett nyugalomban is tartják a verset.

A metaforák képi síkja rendszerint anyagtalan, szertefoszló (pára, buborék, szivárvány, fuvallat stb.). A képek átmeneti halmazállapota a bibliai gyökerű vallásos énekek és prédikációk hatását mutatja, melyekben gyakori az ember lét parányiságát és mulandóságát kifejező pára-, füst-, harmat-, szikra-, gőz-és buborékhasonlat.

Az állatvilág köréből vett metaforák (hangyafészek, méhdongás, őzfutás, patkánycsoport, kakasviadal stb.) a sztoikus világi irodalom hatását mutatják, mely előszeretettel használt állat-metaforákat az élet dolgainak lefokozására, értékfosztásra.

Retorikai eszközök: a bibliai vagy történelmi személyek és cselekedetek értelmező-bizonyító példaként való felsorolása, az ún. szekvenciaképzés a vallásos retorika egyik legfőbb eszköze. (Megtalálható a középkori és a barokk himnuszköltészet, prédikáció-irodalom egy részében.)

Retorikai eszköz az inverzió is (fordított szórend), pl. „Bölcs az, mindent ki megvet”.

A rövid, tömör kijelentő mondatok használata azt sugallja, hogy megfellebbezhetetlen igazságot mond ki a költő.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!