Kölcsey Ferenc Elfojtódás című verse 1814. augusztus 16-án íródott út közben Bényétől Pécelig (a költő feljegyzése szerint). Kölcsey lírája 1812 után bontakozott ki, azt követően, hogy befejezte jogi tanulmányait és visszavonult a birtokára gazdálkodni.

Szellemi pezsgés hiányában elszigeteltnek és magányosnak érezte magát Csekén. Sorsa hasonló volt, mint Berzsenyi Dánielé Niklán: hiába volt szép a táj, hiányoztak a hozzá hasonló emberek, a megfelelő szellemi közeg. A környékbeli földesurak műveletlenek voltak, nem tudott velük költészetről beszélgetni. Költői-tudós becsvágya feloldhatatlan ellentétbe került a vidéki földesúri életformával.

Hiába vágyódott a művelt emberek közé, a városi életformát birtoka csekély jövedelme nem tette lehetővé. Terveinek, álmainak összeomlása súlyos lelki válságba sodorta. Kilátástalannak látta a jövőjét. Teljességre és boldogságra vágyott, de nem sikerült elérnie.

Korai verseiben panaszos, érzelmes hangvétel dominál. Elvont ideálokért sóvárgott, az elérhetetlen után vágyott, ezért szükségszerűen elégedetlen volt. Erőfeszítései mind hiábavalónak bizonyultak, vágyai kielégítetlenek maradtak, s a meddő sóvárgás végül kiábránduláshoz, fásultsághoz, közönyhöz vezetett. Ezért Kölcsey pesszimista lett és ingerlékeny.

Az Elfojtódás korai verseinek egyike. Fiatalkori verseit Kazinczy hatására megsemmisítette, ezt a művét már azután írta. Az egész vers egy sikoly, egy görcsös, fájdalmas kiáltás, amiből úgy érezzük, mintha a világ legsúlyosabb bánatát ő érezné.

Ez a rövid verstípus később már nem lesz jellemző Kölcsey lírájában. Érett költeményei sokkal gondosabban szerkesztettek és hosszabbak.

Elfojtódás

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Ah, fájdalom –
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!

S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

Az Elfojtódás műfaja elégia. Hangulata nyugtalan, feszült, kitörő és fájdalmas. Ezt a feszültséget a sorok változó szótagszáma és a versszakok változó sorszáma teremti meg. A pátoszig ível ez a fájdalom. Kölcsey magas hőfokon indítja a verset és úgy is fejezi be.

Stílusa: kevert, a klasszicista jegyek, az érzékenység (szentimentalizmus) jegyei és a romantikus elemek is megjelennek benne, mindez együttesen, egymást kiegészítve jelentkezik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!