A felnőtt én kétségbeesésében végső mentsvárként szépséges feleségét akarja felmutatni, akit ő hódított meg, így mégiscsak elért valamit. Ám házasságának megítélése is kettős.

Felesége meghódítása nem számít eredménynek a fiatal én szemében. Az, hogy ő hódította meg az asszonyt, különben is önámítás. „Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!… A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet!… A tölgy meghódította a folyondárt és szerelmesen körülcsavarta…”

Ez nemcsak a feleségével való viszonyra igaz, hanem az egész világhoz, a társadalomhoz való hozzáállása is ilyen. Nem ő változtatta meg a társadalmat, hanem a társadalom változtatta meg őt. Hiszen feladta büszkeségét, mikor azt látta, hogy a világ nem figyel fel rá, és elkezdte lesni a világ kívánságait, elkezdett idomulni a társadalmi elvárásokhoz.

Azóta is mások kegyeit keresi. Szolgaian kielégíti az igényeket, azt adja, amire van kereslet, és nem azt, amit értékesnek tart. Még feleségével se büszkélkedhet, akinek ugyanúgy behódolt, mint a világnak.

A vérig sértett felnőtt én, akit most már férfiúi büszkeségében is megalázott a fiatalember, megint a fiatalember éretlenségét hangsúlyozza: „Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről? Téged mindenki kinevetne!”

A fiatalember azonban büszkén vállalja önmagát és céljait: „Nem akartam megismerni az életet… azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem… Igaz, engem mindenki kinevetne és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek…”

A kamasz utal arra, hogy a felnőtt személyisége már más, mint az övé: elnyomta gyermek-énjét, hogy ne váljon nevetségessé. A fiatalembernek egyáltalán nem tetszik az az alak, akivé az idősebb én vált. A hajdani büszke, szenvedélyes, szűkszavú fiúból egy szószátyár, meghunyászkodó, hétköznapi jellem lett.

Így a fiatal én keserű fájdalommal és éles kritikával mondja ki a végső ítéletet, amellyel az idősebb én is tisztában van: „te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi… és hogy nekem van igazam… és hogy nem nevetséges, amit én mondok… te tudod, hogy nekem van igazam… te szegény… te kicsi… te senki… Merj a szemembe nézni…”

A gyermek, de főleg a kamasz igazságérzete kérlelhetetlen, véleményalkotása sarkos, ítélkezése fölényes, mert ő még fekete-fehéren látja a világot (nincs élettapasztalata, ezért nem ismeri az árnyalatokat). Úgy érzi, morálisan neki van igaza, ezért fölényesen törvényt ül az idősebb felett és nem kegyelmez.

De a fiatalember erkölcsi fölénye abból is fakad, hogy lelki alkatából adódóan Karinthy – hasonlóan Kosztolányihoz – vonzódott a gyerekkor, a kamaszkor világához. Egy tisztább, ártatlanabb, harmonikusabb életszakasznak tartotta. A gyermek mindig is ott élt benne, és úgy érezte, kamasz alteregója a jobbik énje. Írásművészetének is az egyik legfontosabb toposza lett.

A mű mégsem végződhet azzal, hogy a felnőtt ember megrendül, keblére öleli a kamaszt és elhatározza a gyermekkori álmok megvalósítását. Ez lehetetlen, mert a kamasz és a felnőtt között akkora a szakadék, mint a vágy és a valóság között. Ezt a szakadékot nem lehet áthidalni, a konfliktus feloldhatatlan. A gyerekkori álmok előbb-utóbb háttérbe szorulnak, elsikkadnak a felnőtt ember életében.

Ennek megfelelően a zárlat kissé ironikus. Az író minden sértettsége ellenére marasztalná a fiatalembert, mert érzi, hogy a fiatal én hiánya fájdalmas lesz a számára. A fiatalember azonban elmegy, s mielőtt örökre otthagyja, egy teátrális gesztussal azt mondja neki: „mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg (…) ezt a találkozást!”

A fiatal én gúnyos búcsúja és végleges távozása azt jelzi, hogy az ifjúság és a fiatalkori nagy álmok ezen a ponton eltűnnek örökre a felnőtt ember életéből. Így a találkozás fiatalkori énjével a reményvesztettség keserű érzését kelti az elbeszélőben.

Megrendülése azonban csak múló érzés. Hamarosan visszazökken a rendes kerékvágásba, és az egész élményt árucikké formálja azáltal, hogy megírja egy novellában: „A téma szép – mondtam magamban, felvidulva. – Versnek kicsit hosszú volna. De novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.”

Ironikus módon a nagy szembesülésnek semmi érdemi eredménye nincs, egyetlen eredménye ez a novella. És még ez is úgy, hogy az élmény egyszerű és közönséges pénzkereseti lehetőséggé lett degradálva. Hiszen a témát Karinthy csak rövid és szatirikus formában tartja megírhatónak, holott fiatal énje a nagy művet kérte számon rajta. Nyilvánvaló, hogy nem ez a novella lesz az… nem ezzel fogja megváltani a világot, még csak írói munkásságának irányán se fog változtatni.

A novella megírása mégis hoz egyfajta kiengesztelődést. Az író mintegy lerója tiszteletét fiatalkori önmaga előtt, és bocsánatot kér önmagától, amiért nagy álmait nem váltotta valóra. A realista felnőtt józanul gondolkodva belátja, hogy ezek a fiatalkori romantikus álmok nem voltak megvalósíthatóak, de ezt a tényt fájdalommal veszi tudomásul, és minden józan belátás mellett is felelősnek érzi magát a kudarc miatt.

A fiatalkori alteregóval való találkozás novellaként való művészi feldolgozása kísérlet arra is, hogy az író tompítsa a fájdalmat, amit az önmagával való szembenézés okozott („És csak tompán fájt már a seb.”). Az írás révén sikerül eltávolítania magától a felzaklató élményt, amely azonban így is örök nyomot hagy benne.

A mű arra készteti az olvasót, hogy hasonlóképpen szembenézzen önmagával.

Üzenet: ésszerű kompromisszumokat lehet kötni az életben, de az önfeladást el kell kerülni. Az elveinket, a céljainkat, az értékrendünket külső nyomásra ne változtassuk meg, s vigyázzunk, hogy gerincünket a hétköznapok gondjai, anyagi kényszerei se törjék meg.

Nincs kiábrándítóbb az álmok, remények és vágyak nélküli embernél, ezért az álmainkat nem szabad feladni, küzdeni kell értük akkor is, amikor a körülmények és a külvilág nyomása különösen erős, és a könnyebbik út az lenne, ha feladnánk.

Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy nagy dolgokat kell elérni. Az élet önmagában is érték. Egy ember akkor is lehet értékes, ha nem hajt végre semmilyen világmegváltó nagy tettet. Ám elégedett akkor lesz az életével, ha képességeihez mérten kihozza magából a legtöbbet.

Vágy és valóság általában ellentéte egymásnak, így küzdelem és kitartás nélkül nem érünk célt. Nem szabad behódolni a kényelmes élet csábításának, hiszen a küzdelemre való képesség és a küzdeni akarás teszi az embert emberré.

Fogadtatás: a Találkozás egy fiatalemberrel volt Karinthy első nagy sikerű novellája.

Jelentősége: az első maradandó és sajátosan Karinthys novella az író pályáján.