Nyelvi eszközök: a legfontosabb kifejezőeszköz az írásjel, különösen a három pont (…). A felnőtt én mondatait összesen 90 (!) alkalommal szakítják meg a pontok. Ez a szaggatottság a zavart, a hebegést, a dadogást érzékelteti. A felnőtt azért van zavarban, mert tudja, hogy nem volt hű magához, hamis értékrendet követ, és hiába bizonygatja az ellenkezőjét, nincs igaza. És emiatt bűntudata van.

Ugyanez az írásjel a kamasz én szövegében mindössze 20 alkalommal jelenik meg. Az ő mondandója azért folyamatosabb, mert ő az, aki erkölcsi fölényben érzi magát (tudja, hogy neki van igaza), aki biztos az értékrendje helyességében, és aki szabadon megéli önmagát (nem nyomja el személyisége semelyik részét).

Nyelvezet: feltűnő különbség van az elbeszélő és egykori önmaga beszédmódja között, a két egyéniség közti eltérést ugyanis stilisztikai különbségek is érzékeltetik.

A fiatalember sokáig nem is szólal meg, míg az idősebb én hosszú, de szaggatott és töredezett mondatokban, gyakori szünetekkel hebeg, magyarázkodik. 400 szóra van szüksége, hogy elmondja, miért nem lehetett megvalósítani a fiatalkori terveket, álmokat.

A fiatalabb én ezzel szemben rövid, pattogó mondatokban nyilatkozik meg. Szinte csak tőmondatokban beszél, és már első megszólalásával minősíti beszélgetőtársának nyelvhasználatát: „Sokat beszélsz!” Neki 100 szó is elég ahhoz, hogy elmondja, ezt és ezt meg kellett volna csinálnod, valóra kellett volna váltanod a nagy álmokat.

Értelmezés: a novella valójában egy belső vita, Karinthy lelkiismeret-furdalásának kivetítése. A két szereplő párbeszéde lényegében egy számvetés, létösszegzés, amelyben az író mérlegre teszi az életét, eddig elért eredményeit. Nem tárgyilagosan veszi számba azt, amit elért, hanem fiatalkori álmaival és terveivel méri össze, így az eredmény negatív.

A nyitó mondatok idilli, harmonikus életérzést közvetítenek: „Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett, és megengedte, hogy szeressem.”

Ez az idill csak leheletnyi, pillanatnyi. A novella további része a nyitó sorokat ellenpontozza, fő eseménye, a találkozás megtöri a kezdeti idillt és szerencsétlenségbe fordítja. Ezt negatív érzelmi töltésű szavak is jelzik: „kopott”, „rettenetes”, „ó, jaj”, „zavart nyugtalanság”, „éles nyilallás”, „heves dobogás”, „szorongó izgalom” stb.

Nagyon kellemetlen, nagyon kiábrándító ez a találkozás, amely sebet ejt az elbeszélő lelkén. Mintha előre érezné ezt, már az első pillanatban nyugtalanság fogja el és el akar fordulni.

Filmszerű jelenet a találkozás, és a fiatalember alakja is filmszerű képekben jelenik meg. Karinthy először árnyékban tartja a figurát, aztán közelképeket vág egymás mellé: szemünk elé varázsolja a fiatalember karcsú alakját, széles füzetét, a vágást a kezén, felvillant egy képet a szájáról, a szeméről.

Ez azért szükséges, hogy az egyedi testi jegyek azonossága alapján a felnőtt én megbizonyosodhasson róla, hogy valóban fiatalkori önmagával találkozott. Amikor beszélni kezd, a beszédét érzékeltető szavak újabb negatív érzelmi töltést hordoznak: „elcsuklott a hangom”, „lehorgasztottam a fejem”, „motyogtam”.

A felnőtt én kezdettől fogva felsőbbséget erőltet magára és leplezni próbálja zavarát. Életkorára való hivatkozással igyekszik a domináns pozíciót elfoglalni a beszélgetésben („nézd, bajuszom van”, „idősebb vagyok nálad”, „sokat tapasztaltam”), de mindez lepereg a fiatal énről.

Az elbeszélő tehát nem jár sikerrel, sőt, inkább szánalmasnak hat egy, a fiatalember ruhájára tett, csípősnek szánt megjegyzése: „már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni.”

Így hát a szerepek megcserélődnek: az idősebb én érzi, hogy saját értékrendje hamis, és hogy nem sikerült a fiatal én fölé kerekednie, ezért megadja magát, és a fiatal éné lesz a felsőbbrendű szerep.

A felnőtt Karinthy maga is érzi a lelke mélyén, hogy a fiatalembernek van igaza, s szégyenkezik. A fiatal én csak ekkor néz a szemébe – gyűlölettel. Aztán kíméletlenül felelősségre vonja azért az életért, amit él. Keserű iróniával, vádlón teszi fel neki pattogó kérdéseit.

A találkozás mindkét szereplőnek csalódást és keserűséget okoz. Az író múltbeli önmaga még csak a felnőttkor küszöbén álló fiatalember, aki világmegváltó tervekkel néz a jövőbe, és azzal kell szembesülnie, hogy ezekből vajmi kevés fog megvalósulni. A jelenbeli énnek viszont azzal kell szembesülnie, hogy múltbeli önmaga szerint nem sokat ért el az életben, semmi igazán nagy dolgot nem tett, vagyis elbukott, kudarcot vallott.

A vágy és a valóság áll szemben egymással, a fiatalabb én képviseli az álmokat, a nagyratörő terveket, míg az idősebbik én a realitás talaján állva hárítja a felelősséget („nem lehetett”) és szabadkozik az álmok és tervek meg nem valósulása miatt (próbálja megmagyarázni, hogy nem úgy mennek a dolgok az életben, ahogy a fiatal azt elképzeli).

Racionálisan nézve a fiatal én által tervezett és vágyok dolgok többsége valóban irreális. Az összes terv megvalósítása pedig teljességgel lehetetlen egyetlen ember számára (találja fel a repülőgépet is, fedezze fel az Északi-sarkot is, de közben legyen híres író is és hajtson végre nagy társadalmi forradalmat is…). Találmányok, földrajzi felfedezések és politikai elképzelések is szerepelnek a palettán.

Mindez egyszerre lehetetlen, ennek ellenére a fiatalkori álmok elárulása halálos bűn Karinthy szemében. Ezt érzékelni lehet abból, ahogy mindenféle olyan kifogással él („Nem voltam ott”, „Nem volt időm”, „Dolgoztunk rajta”), amelyekkel éppen hogy elismeri a fiatal én elvárásainak jogosságát.

A fiatalember csak az írói hivatás kapcsán ismeri el, hogy amit az elbeszélő eddig alkotott (humoros karcolatok, irodalmi karikatúrák), az valóban elég jó. De neki ez kevés: hol van a tervezett nagy mű (a „nagy szimfónia”)? A régen elképzelt írói tervekhez képest eltörpül az, ami végül a tervekből megvalósult. Az idősebb én elpirul, mert ő is tudja, hogy hiába lett befutott író, a nagy művel adós maradt.

Ezzel a nagy művel nem a közönségnek tartozott, hanem önmagának. Hiába lett sikeres, ha saját elvárásainak nem tud megfelelni. Sőt, még el is árulta a hivatását, amikor aprópénzre váltotta a tehetségét, amikor feláldozta elveit a megélhetés oltárán: „írtam erről egy csinos szonettet (…) és tetszett, és azóta jobban fizetnek”. Vagyis feláldozta, megtagadta művészi céljait, amikor az írás során a pénzkereset lett a fő szempont. Így morálisan a fiatalember oldalára billen a mérleg.

Fiatalabb énje gyűlölettel néz rá, amiért feladta az álmait, ifjúkori vágyait és reményeit, és az értük való küzdelem helyett belesüppedt a hétköznapi élet kényelmébe. Ez emberileg gyengeség, ami azt jelzi, hogy az elbeszélőnek nincs tartása. Erre nincs mentség. Az embernek megvan a szabadsága, hogy válasszon a lehetőségek között, és ő ezt választotta.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!