Elbeszélő: 26 éves felnőtt én, aki már ismeri az életet, otthonosan mozog benne. Karinthy a megelégedett polgári lét külsőségeinek leírásával ábrázolja önmagát: szivar, szép feleség, kellemes esti séta az Andrássy úton.

Amikor sétálni indul szép, fiatal feleségével, még sikeres embernek tudja magát (befutott író és boldog férj), de a találkozás fiatalkori énjével kibillenti ebből az önelégültségből. A kopott ruhájú, sovány fiatalember vádló, számonkérő magatartása védekezésre kényszeríti a felnőtt férfit.

A felnőtt én ad a külsőségekre, a státuszszimbólumokra, úri allűrjei vannak, míg a lázadó tizenéves én fütyül ezekre. A felnőtt ember nagypolgári szemléletére jellemző, hogy fiatalkori önmagán elsőként a kopott ruhákat veszi észre (hozzászokott, hogy a külső alapján ítéljen, és felesége előtt nem is vállalja fel a fiatalembert, mert szégyelli annak kinézetét).

A 26 éves férfi már más ember, mint a 18 éves fiú volt. Személyiségének nemkívánatos részeit azóta elnyomta, sokat változott (külsőleg is: öltözködése, bajusza), de főleg magatartásában (levetkőzte gőgjét és tartózkodó, hallgatag modorát – mert úgymond „Örökké nem csinálhatja azt az ember.”). Beilleszkedett a társadalmi közegbe is, kényelmes polgári életet épített fel magának.

Tapasztalatból megtanulta, hogy vágyait, terveit a lehetőségekhez kell igazítania, és már elfelejtette, feladta gyerekkori álmait. Konform módon alkalmazkodott, elfogadta az élet játékszabályait – a fiatalember szemszögéből nézve megalkudott, saját szemszögéből nézve kompromisszumokra kényszerült. Közben szinte minden lényeges dolgot feladott önmagából.

Legnagyobb bűne a fiatal én szemében az, hogy leszámolt az álmaival. A fiatalembert felháborítja, hogy elégedett, boldog embernek érzi magát, holott a nagy álmokat nem tudta megvalósítani és semmilyen világmegváltó nagy tettet nem hajtott végre.

A fiatal én tudja, hogy neki van igaza, a felnőtt viszont hiába bizonygatja a maga igazát, mert ő maga se hiszi el, hogy igaza van. Ugyanis a legfontosabb különbség kettejük között az, hogy a felnőtt én már nem biztos értékrendje helyességében.

Bár vannak mentségei (főleg az, hogy az életben minden másképp van, mint ahogy azt egy kamasz elképzeli), a fiatal énhez képest – és főként a kamasz szemével nézve – a felnőtt én gyáva és megalkuvó. Személyisége megváltozott, feladta elveit és túlzottan igazodott a külvilág elvárásaihoz. Nem csoda, hogy bűntudata van a fiatalkori énnel szemben.

A fentiek miatt a felnőtt én szégyelli magát a fiatalember előtt. A beszélgetés során minduntalan meghátrálni kényszerül, szánalmasan hebegve, magyarázkodva, védekező pozícióba szorulva válaszolgat a fiatalember kérdéseire.

Válaszai: „feltalálták… egész jó… lehet vele repülni…” (repülőgép), „valami Peary elérte” (Északi-sark), „dolgozunk rajta… nem megy olyan hamar…” (társadalmi megújulás). Válaszaiból az érezhető ki, hogy beletörődött abba, hogy nem fog menni. Feladta.

Ő maga is tudja, hogy feláldozta álmait a megélhetés oltárán. Nem teljesített úgy, ahogy elvárta önmagától, nem olyan az élete, ahogy kamaszkorában elképzelte (hanem sokkal szürkébb, átlagosabb), és nem érte el azt, amit akart. A „nagy szimfónia” helyett egyszerű szonettet írt, a világ felfedezése (utazás) helyett egyetemre járt, a társadalomba pedig beilleszkedett ahelyett, hogy megújította volna.

Így hát egyfolytában magyarázkodik, mentegetőzik: „azért én igyekeztem… hogy legyen valami abból… amit neked megígértem… Írtam ám… Elég jó dolgokat írtam… (valószínűleg az Így írtok ti c. kötetre gondol) Nézd meg csak kérlek a kirakatokat… a nevem ismerik… jónevű vagyok… ahogy te akartad… és az emberek eléggé tisztelnek…”

Megpróbál rávilágítani, hogy azok a nagy tervek azért nem valósultak meg, mert megvalósíthatatlanok: „Hát mit tegyek?…  hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett… én próbáltam… de igazán nem lehetett…”

Folyamatosan bizonygatja, hogy azért igenis ő lett valaki és elért valamit (az olvasók szeretik a könyveit, ismert lett, van szép felesége), de hiába, mert a lelke mélyén csalódott és meghasonlott. És bűntudata van az álmok szétfoszlása miatt.

Feleség: a beszélgetés során végig hallótávolságon kívül van, és csak annyit jegyez meg a végén, hogy modortalannak tartja a fiatalembert, amiért nem jött oda bemutatkozni. Az író múltbeli énje tehát rossz benyomást tesz rá és amúgy is teljesen értetlenül áll a történtek előtt.

A felnőtt én már a mű elején is hódolattal beszél a feleségéről („én szép kedvesem, aki íme szeretett, s megengedte, hogy szeressem”), a végén pedig élete legnagyobb eredményeként mutatja őt fel („nagyon szép asszony… értékes, nagyszerű nő…”).

A fiatalabb én viszont nem tekinti olyan nagy hőstettnek az asszony szerelmének elnyerését, akiről ráadásul sejti, hogy a felnőtt énnel azonos gondolkodású, és valószínűleg lenézi a magafajtát mint kopott ruhájú, rossz modorú egyént. Most is távolabb áll és ott várja a férjét, nem teremt kapcsolatot a fiatalemberrel („Miért nem jön ide a feleséged?”).

A feleség alakja egyfelől a jelenlegi én külvilágát jelenti, amely nem ismerheti már meg az elbeszélő egykori énjét, másfelől szimbolizálja mindazt az értéket, amit a beszélő a magáénak mondhat, amit „elért az életben”.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!