Az 5. versszak is a magányt sugallja (jól ráerősít): megtudjuk, hogy a beszélő egymaga áll a parton. Ide hallatszik távolról a harmonika, mely úgy vonzza. Bizonyára azért vonzza, mert erre van most kihegyezve, erre van füle.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Személytelenség jellemzi a verset: a lírai én van itt egyedül személyként, ő lát mindent, ő fordul körbe. Éppen ezért magányos. Kényszerű magány ez, kényszerű ez az ittlét, és ez bánatot okoz neki.

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

Eddig E/1. személyben beszélt a lírai én, itt ez megváltozik. A „Kikötöttünk” szóban a többes szám első személy jelzi, hogy „mi”, azaz „én” (a lírai én, a költő) és a hajók kötöttünk ki. A vers beszélője azonosul a hajókkal.

Az „álmodók” vajon kire vonatkozik? Arra is, aki olvassa a verset, saját magára (a költőre) is, és a társaira. De kik a társai? A hajók. Ezek a hajók az ő társai, melyek mozdulatlanul állnak a szegedi kikötőkben. Ezek a hajók (a társak) hívó távoloknak engedve mennek nagy vizekre, de most nem mozdulnak.

Mindig valamilyen hiányról szólnak Juhász Gyula versei, valaminek a hiányáról. Ezt nevezi negatív festésnek a szakirodalom. Pl.:

• „Nem mozdulnak a tiszai hajók”.
• „Ma nem üzennek hívó távolok”
• „Néma társatok”

Érezzük, hogy ez a költő nem utazik, ez a költő itt marad, neki csak az álmodás marad. A hajó, amely az ő életét szimbolizálja, nem megy sehová, tehát az ő élete is megrekedt, értelmetlen, céltalan.

A víz és a hajó régi irodalmi toposzok, a víz az életet, a sorsot jelképezi, a hajó pedig az egyén, az ember életét. Az lenne a természetes, hogy a hajók haladjanak valahová, menjenek a céljuk felé, de ezek a hajók állnak. A vers beszélője a kikötőben veszteglő hajókkal azonosítja magát, ami azt jelzi, hogy ő is így vesztegel, az ő élete sem halad előre.

Ugyanakkor itt a zárlatban is tapasztalhatjuk a versre jellemző kettősséget: az itthonlét, a kikötés motívuma nyugalmat is sugall, nemcsak veszteglést, hanem megérkezést is jelent. Ma nem űzi a vágy a lírai ént, hogy menjen, haladjon, ma nem üzennek a hívó távolok, ma kikötött, ma otthon van, ahol meg tud pihenni.