A Tiszai csönd értelmezése

A verset egy különös metafora indítja, amely merész gondolattársításokat ébreszt. „Hálót fon az est, a nagy, barna pók”: ez egy kéttagú, két pólusú metafora. Az estét a költő pókkal azonosítja, amely nagy és barna. Tehát a szó (est) mögött helyezkedik el a jelző (nagy, barna), vagyis hátráltató és értelmező jelző szerepű.

A cselekvést is felcseréli a metafora két tagja között: a pók kéne hálót fonjon és az est lenne a nagy és barna, de itt az est fon hálót és a pók a nagy, barna. A kép komplexitását növeli, hogy az estéhez egy emberi (itt állati) cselekvést rendel hozzá a költő (hálót fon), s ezzel az estét megszemélyesíti.

A képnek impresszió jellege van: olyan, mint egy benyomás (az est, a közelgő éjszaka benyomásának képe). Ez az első sor azt fejezi ki, hogy egyre jobban besötétedik, fokozatosan leszáll az este.

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Tehát az est, a nagy barna pók hálót szőtt, és ebben a hálóban fennakadtak a tiszai hajók, amelyek mozdulatlanul, dermedten állnak a vízen. Ezáltal a céltalanság, a veszteglés, a lekötöttség motívuma jelenik meg, ami szomorú, reménytelen, mélabús hangulatot áraszt. A tiszai hajók nem tudnak megindulni a hívó távolok felé.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Kevés ige található a versben, és azok sem mozgalmas igék (pl. fon, szól, felel stb.), így a mozdulatlanság, az eseménytelenség érzetét erősítik. A vers több mint fele részben névszókból áll inkább.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

A színek közül főleg mély, sötét tónusúakat jelenít meg a költő: az est, a pók a barna, fekete színnel van társítva, a felkelő hold fényében a hajók ezüstös csillogása ebből erősen kiragyog, ill. ragyogni kezdenek az égen kigyúló csillagok is.

Mozgás helyett a hangok teszik élővé a tájat, rengeteg hanghatással találkozunk a versben, amelyek megtörik az este csöndjét. Ezek csak parányi hangok, pl. tücsökciripelés, mégis végtelen térségeket fognak át, fent a csillagok is ezeket a halk kis zajokat hallgatják:

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Az égi tanyák, ahol tüzeket raknak, a csillagok. Ők is a lenti harmonikát hallgatják. Juhász Gyula állandóan az égivel, a távolival, a kozmikussal tart kapcsolatot.

Van egy különös kettősség a vers hangulatában: egyrészt nyomasztó a mozdulatlanság és a csend, és a lírai én magányosnak érzi magát a sötétedő tájban, másrészt ugyanezekben a mozzanatokban van valami szép és megejtő varázslat is, sőt valami egészen intim, bensőséges érzés is.

A hangok és a színek ünnepivé, széppé varázsolják a tájat, a lírai én már nem érzi magát olyan tehetetlennek és magányosnak, a kikötőben álló hajók már nem tűnnek bénán veszteglőnek. Az égre felballag hold képe bölcs nyugalmat áraszt, a kigyúló csillagok olyanok, mintha apró tanyák lennének, ahol pásztortüzeket raktak, ez a kép már-már idilli.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!