József Attila: Nagyon fáj! (elemzés)
A 13. versszakban a lírai én arról vall, hogy a szeretetlenség miatt elveszíti civilizáltságát, kulturáltságát, lelkileg elsivárodik, érzelmileg elvadul:
A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –
Úgy érzi, a saját szeme láttára megy át egy szélsőségesen negatív átalakuláson, a fájdalom gonosszá teszi, a kultúra levetkőzése miatt az ősember vadsága kerül felszínre benne. Ez megmagyarázza azokat a szadisztikus képsorokat is, amelyek majd később jönnek, és amelyek az emberségéből kivetkőzött, primitív, civilizálatlan vadember indulatait tükrözik.
A 14. strófa értelme elég homályos, és kissé kilóg az amúgy feszes verskompozícióból:
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
Ismét felbukkan a halál képe, és megjelenik egy másik kulcsszó is, az egyedül. A versben végig hangsúlyos a lírai én elszigeteltsége, magánya, már az elején is, hiszen a nőhöz, a szerelembe is az egyedüllét, a magány elől menekül. Itt pedig kiderül, hogy a szenvedés is sokkal nagyobb, ha egyedül kell szenvednie.
Az, aki nézi, mint „dobál halál”, a szeretett nő. Vagyis a szerelme, aki visszautasította, közönyösen nézi a szenvedését, a halál elől való menekülését.
A 15. versszakban ismét a nő anyai szerepére hivatkozik a beszélő.
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
Ez a versszak visszautal az 5. strófára. ahol a teher és a kincs is megoszlik a két fél között. Itt a lírai én a fájdalmát szeretné megosztani valakivel, ahogy a szülés során fellépő fájdalom is közös: a csecsemőnek is fáj, nemcsak az anyának. Tehát az anya és a magzat megosztják a fájdalmat.
A fájdalomnak ugyanúgy közösnek kell lennie, mint a szerelemnek, a fájdalom megosztása is egy alaptörvény. A fájdalom megosztása, azaz a „páros kín” enyhíti is a fájdalmat, sokkal jobban szenved az, aki egyedül szenved.
Az együtt szenvedő anya-gyerek képével szemben áll a lírai én magányos szenvedése, ráadásul a fájdalma nyilvános:
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
A költő a verseivel keresi a pénzt, a verseit el kell adnia. József Attila régi panasza ez, hogy a művészetet áruba kell bocsátani, az 1930-as évek folyamán cikkekben és versekben is felpanaszolta ezt.
A Nagyon fáj! azonban többet is mond: nem csupán arról van szó, hogy a művész áruba bocsát egy szellemi produktumot, hanem arról, hogy a költőnek a világ elé kell tárnia a magánügyeit, lelke és minden érzelme árucikk lesz. Jelen esetben ráadásul egy szégyellnivaló élményt, egy kudarcot kénytelen nyilvánosan vállalni az egész világ előtt.
A viszonzatlan szerelem, a visszautasítás nem olyan dolog, amivel bárki is örömest eldicsekedne, de a költőnek el kell adnia a verseit, hogy meg tudjon élni, ezért a bennük megírt szenvedés nyilvánossá válik, a fájdalmáról mindenki tudomást szerez. Mindenki megismeri a visszautasítás miatt érzett tehetetlen dühét és gyilkos indulatát.
József Attilának tehát az fáj, hogy még a szenvedése se lehet privát, mert kénytelen eladni a verseit. Gyalázatnak tartja, hogy a kínjaiból, a szenvedéséből kell üzletet csinálnia.
És ez meglehetősen keserű kép a költészetről is, talán még rosszabb, mint a csörgőjét hasztalanul rázó csecsemő-költő képe.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Tisztelt Rendszergazda!
Furcsa a verselemzés. Jól példázza azt, hogy egy költő gondolatát mennyi módon meg lehet közelíteni, s ki-ki a maga világa nagyítólencséje alá téve keresi benne a csodát: az Embert.De melyiket? Azt, amelyiknek beteg a lelke s a vers attól olyan, amilyen vagy épp fordítva : keresi a lelket, amely betegséget okozott a költő-géniusznál. Ez az elemzés inkább az előbbire fókuszál, én azonban pont az ellenkezőjét gondolom. József Attila pszichés lelki betegsége ugyanis nem csak úgy ” ad abóvó” van, s ez reflektál a világra, hanem a szűkebb- tágabb környezete, az egész társadalom az, ami hat az egészséges költő-ember receptoraira és ez irdatlan hatás, mely a második világháború előtti állapotokból fakad, ez ami beteggé teszi a talán legnagyobb magyar költőt. A társadalom nagyon-nagyon beteg, s Attila sorai ezt tükrözik vissza oly módon, hogy abba a versolvasó megrettentő módon beleremeg, mert a költő érzékei által láttatott világ oly elrettentően borzalmas benne a legelemibb állati ösztönökkel, hogy az valami apokaliptikus halál-víziót kelt a hitét és reményét vesztett szerelmes emberben.S én azt semmiképpen se gondolom, ennek a versnek főszereplője egy személy, egész pontosan Gyömrői Edit, hanem a központban a költő által a legelképesztőbb módon vizonált társadalom áll, melynek képe oly elrettentő, hogy az már-már szétfesziti az egyre betegedő tudatot.
Lukácsi Bálint
író, aki abban az alföldi Szabadszállás kisvárosban nevelkedett fel, ahol a költő édesanyjának családja, a Pőcze család ma is él.
P.S: Kissé meglep, hogy eleddig az itt közzétett névnélküli elemzéshez senki nem szólt hozzá.
Kedves Bálint! Nem vagyok Rendszergazda, de szívesen válaszolnék neked, mert ez nagyon érdekes. Te tényleg egészen másként fogod meg. Nagyon megkapó értelmezés, de olyan, mintha mentegetni akarnád József Attilát, hogy nem ő volt beteg, hanem a társadalom… vagyis hogy ő csak a nagyon beteg társadalom betegségétől lett beteg. Szerintem elég egyértelmű utalások vannak a versben, hogy szerelmi fájdalom szülte és nem a társadalmi problémákban gyökerezik (mint mondjuk a Külvárosi éj, az már inkább). Nem lehet ebből a versből közéleti verset csinálni, mert akárhogy is nézzük, ez magánéleti vers, nagyon is személyes, csak az ő lelkére jellemző fájdalomból fakadt. És ezt a fájdalmat mégiscsak a szerelmi bánat, visszautasítás idézte elő és nem az, hogy nyomorban élt meg hogy közeledik a világháború…
Az ugyan tény, hogy a világ keménysége elől menekült a nőhöz, de a József Attila-típusú embernek mikor nem volt kemény a világ? Neki a mai világ is kemény lenne és bármelyik korban élt volna, keménynek érezte volna a világot. Lehetne vitatkozni, hogy a világháború előtti világ volt-e rosszabb, kegyetlenebb vagy a feudalizmus, de ahogy mindenkinek a saját terhe a legnehezebb, úgy ez is szubjektív. A feualizmusban élők azt a kort érezték keménynek (pl. Csokonai még a szabadság, egyenlőség után sóvárgott, József Attila élete se volt nehezebb, mint az övé, csak a lelki alkatuk volt más). Szóval ez nagyon szubjektív és attól függ, hogy mennyire érzékeny az adott személy. Nem azt mondom, hogy semmi köze a társadalomhoz, világháborúhoz stb., de minden kornak megvoltak a maga problémái, és egy József Attila bármikor élt volna, így érzett volna, ha a szerelmét visszautasítják. Bármilyen társadalomban élt volna, fájt volna a lelke, mert bár a korszak is kemény volt, mindenekelőtt az ő lelke volt érzékeny. Szóval csak azt akarom ebből kihozni, hogy nem lehet egy lelki betegséget teljes egészében a korral összefüggésbe hozni. Neki ilyen lelki alkata volt, ennyi. Radnóti sorsa pl. keményebb volt, mégse lett pszichésen beteg, mert más lelki alkata volt. Szóval ezt nem lehet a korra meg a társadalomra fogni.
Megértem egyébként, ha egy szakmabeli (egy író) másként látja a verset, de ez a „bennfentes” látás egészen mást hoz ki a versből. Persze érdemes egy ilyen értelmezést is megismerni, de szerintem mindkét elemzés érvényes. Ami a honlapon van, az a valószínűbb, meg a tankönyvekben is az van, a tiéd egy kissé alternatív. Viszont nagyon szépen írtad le.
Átkozni egy nőt – nagyon kemény átkokkal – csak azért, mert nem viszonozza a „szerelmét”?! Azért az idézőjel, mert sokkal inkább szexuális vágyról van itt szó. Kár, hogy a „hozzáértők” megmosdatják e verssel kapcsolatban a költőt, noha nagyon csúnya a hozzáállása a hölgyhöz. Különösen bántó az, amit a végén mond ki rá: „Azt tagadta meg, amit ér” Ennyit ér egy nő a nagy költőnk számára? Ha nem hajlandó kielégíteni az ő vágyait, akkor ő már értéktelen?! És mi az, hogy „elvonta puszta kénye végett”? Megtagadja a nőtől e területen az önrendelkezés jogát? Felőlem dicsőítheti a sok „szakértő”, de ez a vers egy szexuális ragadozót tár az olvasó elé.
Kétséges számomra, volt-e ön tényleg szerelmes olyan nőbe, aki lerázta, visszautasította!? Ráadásul egy értékesnek tartott nőbe!! Aki nem csak a költő, de a társadalom egy kvalifikáltabb része szerint is az! Ennyiben van abban valami, amit Bálint is feszeget. 66 évesen kell elbőgnöm egy nőnek, aki persze nem érti…
A viszonzatlan szerelemből mindenkinek kijut, és abból is, h ő nem tudja viszonozni vkinek a szerelmét. Ezért nem lenne szabad hibáztatni senkit. A szívnek nem lehet parancsolni, vagy megdobban, vagy nem. Pont ettől izgalmas a szerelem, mert nem irányíthatja az ember még a saját szerelmét sem, nemhogy a másét.
A kölcsönös szerelem sokkal ritkább, mint általában gondolják, és valóságos csoda. Meg kell becsülni nagyon, mert van, akinek csak egy adatik az életben, és van, akinek egy sem!
A legtöbb párkapcsolat valamelyik fél részéről kompromisszum vagy mindkét részről az! Egyik fél nem szeret vagy nem úgy szeret, ahogy kéne. Vagy józan megfontolás alapján választják egymást, mondjuk mert úgyse kapnak jobbat, vagy már sürget az idő stb. Ez nem szerelem!
A költő azért sír, mert a csoda vele nem történt meg, de sokan sírhatnának ugyanezért. Sok ember sorsa az, h visszautasítják vagy kompromisszumos kapcsolatban él.
Szóval akkor szerelem vagy csak szexuális vágy? Ha csak szexet akart, talán nem zokogna így… Szexre más is jó, szerelmes embernek viszont csak az az egy létezik. Ha ilyen indulattal tudja átkozni, akkor biztos szerette, nem?
Szerintem azt dühében mondja, h a nő annyit ér, amennyit szexuálisan nyújtani tud, azaz h a nő csak a szexre való. Kicsit olyan, mint mikor a pasinak nem tetszik a csaj, ezért a csaj azt mondja, h a pasi biztos meleg. Férfiak, nők így dolgozzák fel a visszautasítást, de nem biztos, h amit ilyenkor mondanak, azt komolyan is gondolják. Ez olyan önvigasztalás, h nem veszítek sokat, mert nem vagy te olyan nagy szám. Kábé ezt jelenti, csak keményebb szavakkal mondja, mert nagyon frusztrált.
Ha ott a „puszta kénye” sorban a szexmegvonás miatt nyafog, az tényleg gáz. Bár ez lehet a korszak miatt, mert nem mindig volt a nőknek a szexben önrendelkezési joga. Voltak idők, amikor létezett olyan, h kötelező szex (a házasságban), ezért némelyik pasi azt hiszi, h neki az jár. Ha nem kapja meg, akkor mosolyszünet van… Csúnya hozzáállás, de fura, h a költő ezt úgy mondja, h nincs is köztük semmi, nem? Nem is járnak, akkor mért kéne a nőnek lefeküdnie vele? Vagy lehet, h én nem értem a verset, de az elemzésben is az van, h nem jártak, mert a nő nem szerette viszont és ráadásul foglalt is volt. Szóval akkor milyen jogon várta el tőle a szexet?
Amikor az élet szar, nem a szexbe kell menekülni! (szerelembe / párkapcsolatba) Nem mással kell kimosatni a szennyesét!