József Attila: Klárisok (elemzés)
A Klárisok 1928 nyarán íródott. József Attila 1928 elején ismerkedett meg Vágó Mártával, aki egy jómódú polgári családból származott. A fiatalok egymásba szerettek és már a házasságot tervezték, de a lány családja egyéves londoni tanulmányútra küldte Mártát, és a távollét próbáját a szerelmesek nem tudták kiállni, elhidegültek egymástól.
A Vágó család egyébként kedvelte József Attilát, Márta apja be is ajánlotta egy magyar-francia levelezői állásba. Ám a költőnek rövid idő után le kellett mondania az állásról, mert a Márta-kapcsolat alakulása miatt idegösszeomlást kapott és szanatóriumba került.
A vers történetét Vágó Márta örökítette meg könyvében. Állítása szerint egyszer a nagymamájától örökölt korall nyakláncot viselte homokszínű ruhához, és másnapra József Attila megírta ezt a verset.
A Klárisok szerelmi költemény, de a beszélő elég furcsán fejezi ki a szerelmét, udvarló versnek ez elég furcsa, hiszen olyan képek is megjelennek benne, amelyek kifejezetten taszítóak. Ez eddig szokatlan volt a szerelmi költészetben, habár Baudelaire verseiben már találkozhatunk hasonlóan megdöbbentő képalkotással.
József Attila lényegében nem tesz mást, mint leír egy látványt: kedvese kinézetét, akinek előbb a nyakán, aztán a derekán, majd a lábán akad meg a szeme. Ugyanakkor azok a képek, amelyeket ez a látvány eszébe juttat, jelzik a kettejük közt levő távolságot.
A szépséget a groteszk ellensúlyozza, a vers alapellentéte pedig a „klárisok a nyakadon” és a „kenderkötél nyakamon”, azaz a nő nyakán kláris, a férfién kötél van. Kérdés, hogy miért asszociálja a beszélő a halált a szerelemhez?
A legtöbb elemző ezt a fentebb ismertetett életrajzi háttérrel magyarázza: a költő és Vágó Márta között nagy volt a társadalmi különbség, ezért József Attila érezte, hogy a kapcsolatnak nincsen jövője.
Ezt a versben sehol nem mondja ki, csak sejteti. Az asszociációk mind a kapcsolat reménytelenségét érzékeltetik, anélkül, hogy a vers beszélője egyetlen kommentárt is fűzne hozzájuk. Ő csak azt mondja el, amit lát és ami a látványról eszébe jut. Ráadásul az E/2. személyű birtokos személyjelek használata azt sugallja, mintha magát a szeretett nőt akarná szembesíteni a róla kialakult képpel.
Az eredetileg szép vagy dekoratív tárgyak, az ékszer (nyaklánc), az aranyöv, sőt a kedvese lába is bizarrá, sőt, csúnyává válnak a képzeletében, csúnya dolgokat idéznek fel benne. Ezzel talán az lehet a célja, hogy lehúzza a nőt a maga szintjére, mert a lefokozással csökkenti a kettejük közt levő távolságot.
A költő ugyanis nemcsak szegény volt, de elveszettnek is érezte magát a világban. Az udvarlása azért ilyen groteszk tehát, mert érezte, hogy ez egy halálraítélt kapcsolat, a közte és kedvese közti távolságot nem lehet áthidalni. Ezt a kenderkötél képe jól megvilágítja.
Érdekes módon a vers a Márta-szerelem legharmonikusabb időszakában íródott… Többféle értelmezést is megenged.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
ok