A Karóval jöttél 1937-es költemény, József Attila halálának évéből való. Egyik utolsó verse tehát, késői költészetének létösszegző költeménye, melyben még egyszer utoljára mérlegre teszi életét, sorsát, lehetőségeit, még egyszer utoljára rákérdez élete értelmére.

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

Nem dühvel kell olvasni a vers végét, a végén lecsendesedik: add meg magad a sorsnak, vége van.

Címet nem adott a versnek József Attila, így az utókor az első sort emelte ki címmé. Karó: szőlőtőke, de fegyver is: kirántja a paraszt, ha ütni akar… A karó az értékhiányt fejezi ki, egy szürke, formátlan, élettelen tárgy (szemben a virággal).

Mit jelent akkor a vers első sora? Azt, hogy ellenséges voltál a világgal szemben. Ezt a jelentést a feleselés szó is megerősíti a második sorban, hiszen ellentmondást, ellenállást fejez ki.

Mennyi önvád, bűntudat van benne! Csak bajt, bánatot hoztál mindenkinek, te vagy a hibás, benned van a bűn, az eredendő, az ősi. Mért nem tudtál úgy élni, ahogy a többi, mért másképp, rendhagyóan éltél? Mi volt, ami űzött, hajtott? És nincs válasz.

Vég nélküli űzöttség van a versben és öngúny. Olyan keserű, ironikus a hangvétele, hogy érezhetjük, milyen nagy fájdalom van mögötte.

Egy belső vita az egész vers, saját személyiségét, soha felnőtté nem vált énjét szólítja meg a költő. Gyermek-önmaga még reménykedett, a verset író felnőtt már nem remél.

A gyermek nagyravágyó, ábrándos ígérgetését a felnőtt nem tudta betartani, hiszen a nincstelenség és a nélkülözés lett osztályrésze.

A vers szókincsét a gyerekkor világából meríti. Pl. aranyat ígértél anyádnak, írja, azaz valami nagy tettet akartál véghezvinni, de nem sikerült. A tejfoggal kőbe haraptál is valamilyen lehetetlen vállalást sejtet: nagyot akart, pedig előre látható volt, hogy kudarcot fog vallani.

Ugyanezt jelenti a siettél és elmaradtál ellentéte: sokat akartál, de keveset értél el. Azaz a gyerekkorban felvállalt szerepekből felnőttként mind ki kellett ábrándulnod, sok csalódás ért.

Nem éjszaka álmodtál, ez azt jelenti, hogy a valóságban is az álmaidnak éltél, a hétköznapi realitásokat nem vetted figyelembe.

Ezek a motívumok mind azt fejezik ki, hogy a lírai én többet akart, mint amennyit a világ megengedett neki, amire lehetősége volt. És ennek az lett az eredménye, hogy bolonddá tette magát (bolondgomba) és bezárta magát (a Hét Torony a világ, amelyből lehetetlen elmenekülni).

Egyszóval a világ nem életlehetőségeket adott neki, hanem folyton korlátozta, börtönben érezte magát benne.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!