József Attila: A város peremén (elemzés)
József Attila egy tájleírás látszatával kezdi A város peremén című művét. Egy közeli képet mutat nekünk arról a vidékről, ahol lakik, hogy legyen egy kezdőpont, ahonnan a tekintet és a gondolat tovaröppenhet.
A nyitó versszakból nem érzékeljük a keretességet: az 1. strófa szorosan összetartozik a 2. versszakkal, hasonlataik egyetlen nagy hasonlat részei (nyitó versszak: „mint pici denevérek, puha / szárnyakon száll a korom, / s lerakódik, mint a guanó”, 2. versszak: „Lelkünkre így ül ez a kor.”). Vagyis úgy ül a lelkünkre, kövesedik a szívünkre ez a kor, ahogyan a város peremén lerakódik a korom.
A korom rárakódik a hídpillérekre, a háztetőkre, minden piszkos, koszos, koszlott lesz tőle, s nemcsak a növényekre és az utakra, hanem a lelkünkre is rászáll, ráül. Vagyis egy monoton, fáradt, búval teli időszak ez. A korom a lélekre is rátelepszik. A korom lerakódásának motívuma szimbolikusan az emberi élet minőségét fejezi ki.
A „város peremén” egy konkrét kép, de valójában nem egy bizonyos tájat ábrázol a költő, hanem általánosít: általánosságban ábrázolja a külváros jellegzetességeit. A vers időszemlélete az ismétlődést hangsúlyozza („ahol élek”, „alkonyokon”), s ezzel a külvárosi tájak általánosítását segíti elő.
A 2. versszak is elvont és általánosító (a korról, a társadalomról szól), ugyanakkor itt újra megjelenik a konkrét külvárosi táj képe („mint nehéz esők / vastag rongyai mosogatják / a csorba pléhtetőt”), amely az eddigiek miatt jelképesebb értelmű. Tehát a konkrét és az elvont jelentések egybefonódnak.
A 3. strófától következik a történelmi visszapillantás a munkásosztály kialakulására, amely az anyag, a szén, a vas, az olaj gyermeke. Azokkal az anyagokkal rokon, amelyekkel dolgozik.
Nem Isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj gyermekei ők a 20. században („Nem isten, nem is az ész, hanem / a szén, vas és olaj”). T/1. személyű igék, névmások jelzik, hogy József Attila ezekkel a munkásemberekkel érzi magát egynek, közelinek.
Szén, vas és olaj, három energiahordozó. Mi is ilyen energiahordozók vagyunk, a való anyag teremtett minket, előre gyártott, sablon formába öntve („a való anyag teremtett minket / e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve”). Így lettünk mi is.
A munkás egy egészen másfajta embertípus, mint az eddig ismert társadalmi osztályok, a papok, katonák, polgárok („Másként ejtjük a szót, fejünkön / másként tapad a haj”). Ők lesznek az új rend megteremtői.
József Attila lényegében a munkásosztály létrejöttének célját, értelmét keresi. Nem személyes vágyakat fogalmaz meg, tehát a mű teljesen társadalmi, közösségi jellegű.
Szerinte a munkásosztály létrejöttének végső értelme és célja az, hogy betöltse történelmi hivatását. Erre utalnak a következő kifejezések: „új nép”, „helyt állunk az emberiségért”, „hű meghallói a törvényeknek”, „győzni fogó”.
A munkásosztály egy „új nép” (amely a „régi” nép, a földet művelő parasztság mellé jött létre hasonlóan elnyomott társadalmi rétegként). A munkásokat kifosztottságuk, megalázottságuk teszi alkalmassá arra, hogy az egész emberiségért fellépjenek. Ők fogják beteljesíteni az emberiség minden célját („minden emberi mű / értelme ezért búg mibennünk, / mint a mélyhegedű”).
A múltban pusztította őket az éhínség, a fegyver, a tudatlanság (vakhit) és a betegségek, járványok (kolera), és földre sütött szemmel kellett járniuk, szégyenkezve és alázatosan. De közben megerősödtek és felkészültek történelmi feladatukra.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
József Attila: A város peremén (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>