A 3. egység (5. versszak) visszalépés a jelen távolába. Itt az antik váza már csak egy szép tárgy csupán, amelytől térben és időben is eltávolodunk. A lírai én visszatér a jelenbe, mintha aki álomból ébred, s próbálja megfejteni az álmát. Mi a váza titka, vagyis mi a művészet? Mi a kapcsolat művészet és valóság között? Van-e jelentősége a költészetnek az életben? Erre adja meg a választ a görög váza.

A zárlat a váza üzenetét szólaltatja meg, mely minden művészet lényegét is kifejezi: „A Szép: igaz, s az Igaz: szép!” A műalkotásban nincs értelme a kettőt megkülönböztetni egymástól. Ezt a szentenciát a váza (a műalkotás) mondja ki, ő vonja le a tanulságot.

A vers tehát a kutató kérdezéstől jutott el a tanulságig, mely csattanóként zárja a művet, és amely az antikvitás esztétikájának, a görögség egységszemléletének alaptézisét mondja ki, ideálként tekintve vissza rá.

Keats számára a görög művészetben megtalált szépség világmagyarázó elvvé lényegült át. Úgy gondolta, a költészet nagy célja az, hogy „barát legyen, enyhítse az emberek gondjait, és emelje fel gondolataikat”, tegye széppé az életet.

Ugyanakkor, bár a szép és az igaz azonosítása magától értetődő bölcsességként hat, valójában nehéz értelmezni ezt a bölcsességet. A versben vannak olyan kimondatlan kérdések, amelyekre a váza válaszol, ezeket kell feltennünk, hogy megértsük, mit jelent. Ezek a kérdések a következők.

Létezik-e az örök szépség és tökéletesség? Ha létezik, akkor átléphet-e az ember a tökéletes létezés szférájába? Megtapasztalhatja-e a földi létezés felett álló öröklétet, a szépséget és a tökéletességet a műalkotásokon keresztül?

A váza üzenetének első fele: „A Szép: igaz”. Ez az állítás lényegében azt jelenti, hogy az örök szépség valóban létezik. Hiszen az igazság a megismerésre vonatkozó értéktartalom.

A váza üzenetének második fele: „az Igaz: szép”. Ez az állítás azt mondja ki, hogy a valódi létező maga a tökéletes szépség, vagyis esztétikai értékkategória.

A zárlatban megfogalmazott bölcsesség Platón hatását mutatja, bár Platón még nem különítette el a szép és az igaz fogalmát, ugyanazt a szót használta mindkettőre.

Platón úgy gondolta, a világ két ellentétes természetű részre oszlik: egy fizikai világra, amely felfogható az érzékszerveinkkel, és egy szellemi világra, amely az érzékelés számára elérhetetlen. Platón szerint a tökéletes, örök és változatlan ideák világának az anyagi világ jelenségei csupán tökéletlen és romlékony árnyképei.

Platón rendszerében tehát az ideák világa a valódi létező, s ezt a világot az ember szellemi úton tudja csak megközelíteni, mivel a lélek az ideák világából származik. A megismerés tehát Platónnál a lélek visszaemlékezése erre az örök, tökéletes világra, amelyből jött.

Művében Keats annyit tesz hozzá ehhez, hogy a modern ember a művészet segítségével szeretne bepillantást nyerni ebbe az eszményi létszférába, a tökéletes szépség és az öröklét birodalmába, amit földi világunktól egyre távolabbinak érzünk, és a róla való elgondolásaink is egyre bizonytalanabbak.

Egyik legérdekesebb levelében a költő azt írja: „Minden műalkotást az intenzitása tesz tökéletessé, amelyen keresztül bármi, ami esetleges, elpárolog abból a kapcsolatból, melyet a mű a Szép és az Igaz között felmutat.”

Csak a művészet tudja elfogadtatni az emberrel a természetet, a világegyetemet működtető ellentéteket, mint születés és halál, teremtés és pusztulás, öröm és fájdalom. A műalkotás rendeltetése, hogy sűrítve megjelenítse és megörökítse ezeket a dolgokat, így győzedelmeskedik a művész (a halandó ember) az idő felett.

A mulandó emberi élet szomorúságával szembeállítva a művészet örök szépséget teremt, az öröklétbe emeli a szépséget. Így válik a vers példázattá a művészet erejéről és halhatatlanságáról.