Az Óda egy görög vázához 3 szerkezeti egységre bontható fel:

Az 1. egység (1. versszak) a költő záporozó kérdései a vázafestmény titkaiba kívánnak behatolni.

Az 1-4. sor megszólítás, szituálás, a leírás előkészítése. Nézőpontváltás is történik: a szemlélő a tárgyról a rajzok terébe lép, ami egyben az értelmezés tere is.

A vázán egy rajz látható, egy elmúlt világ által elgondolt és annak szabályai szerint megvalósított mű. A megjelenített pillanat múlhatatlan, kimerevített és átmeneti egyszerre.

Az 5-10. sorban az első kép klasszikus görög táj, extázis, pogány életöröm (bacchanáliák). Kérdések sorával induló vizsgálódás. Ez a szakasz ellentéteket olvaszt össze.

A 2. egység (2-4. versszak) a váza falát díszítő képeket, jeleneteket írja le.

A 2. versszaktól kezdve életre varázsolódik a szemlélő képzeletében a vázarajz, a néma síp megszólal, de nem a fülünknek, hanem a lelkünknek zeng a dala: „halk sipocska, zengd! / Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül / Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!” A fordításban jól nyomatékot ad a csendnek, hogy a „zengd” rímhívó szóra felel.

A füllel nem hallható zene csak látszólag ellentmondás. Ez egy paradoxon, amely azt a belátást fejezi ki, hogy a lélekben felhangzó muzsika hasonló az antik vázán levő kép látványához, mivel az örökkévalóság hangjai szólalnak meg benne. Mindkettő egy eszményi világ üzenetét hozza, mindkettőben az tökéletes szépség tapasztalható meg. S érzékeljük a versben a pásztorsíp halhatatlan hangja által keltett elragadtatást is.

A 3. versszak az érzelmi tetőpont, a telítettség örökléte, a beteljesedés előtti, romolhatatlan állapot metaforája. A szerelmesek boldog reményben vágyódnak egymás után, a lomb színnel telik meg.

A 4. versszak egy vallási szertartást, kultikus jelenetet ábrázol. A mozdulatlan kép mozgalmas eseménysort idéz: a zöld oltár elé vonuló emberek ünnepi áldozatát.

Az ókori görög vázafestmény felemelő, katartikus élményt vált ki, mivel az ábrázolt kép örökéletű: a nóta örökre szól, a szerelmesek örökre vágyni fognak egymásra, a lány soha nem öregszik meg, a lomb sosem zárad el, és az áldozatra készülő emberek se térnek vissza soha kicsi városukba.

A 4. versszakban a beszélő hangja egyre bizonytalanabb: mintha Keats itt már kezdene kilépni a képekből, mintha kezdene távolodni a tárgytól, amit megfigyel. Amikor az apró várost említi, akkor már nem is a vázáról beszél, hiszen a város nincs rajta az urnán.

Az elragadtatott hang megtörik, a tárgyat távolságtartóbban szemléli. Az elveszett világ soha vissza nem hozható. A romantika letűnt korok utáni nosztalgiája is megszólal itt.

Azt az életörömöt, amely még a 3. versszakot jellemezte, itt már fájdalom, megmagyarázhatatlan bánat váltja fel. Ezt a versszakot az „örök” szó helyett a „soha” szó zárja, itt a csönd már a halál csöndje.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!