Fájdalmas felismerni, hogy elképzeléseinkkel, gondolatainkkal egyedül vagyunk, s nincs senki, akivel megoszthatjuk őket. Így érezhette magát Janus Pannonius, amikor egyrészt kegyvesztett lett, s közéleti szereplőként mellőzni kezdték, másrészt nem volt szellemi társa, hozzá méltó intellektuális partner, akivel eszmecseréket folytathatott volna. Így magára maradt tudásával, érdeklődésével.

A magányos és különleges virágzó fa látványa így juttathatta eszébe saját sorsát és meg nem értettségét: túl korán érkezett újszerű eszméivel, Magyarországon ekkor még nem volt a humanizmusra fogadókészség, nem volt értő közönség (a magyar irodalmi műveltség csak jóval később jutott el arra a szintre, amelyen ő állt).

A vers stílusa reneszánsz, reneszánsz jegyek benne a természeti téma, a görög mitológiai elemek, a költői öntudat. Nyelve latin (akkor még az írásbeliség nyelve a latin volt), de nem a középkori latin, hanem az antik római irodalmi nyelv és stílus.

Kifejezőeszközök: megszemélyesítés, költői kérdés, túlzás (hiperbola), ellentét

A vers fő motívuma a fa. A famotívum az idegenségélmény szimbóluma, sorsszimbólum. Nagyon összetett jelentésű szimbólum, amely már ősidőktől fogva létezik (őskép, archetípus). Többek között a keleti és a görög mitológiából ismert istenek, istennők (Nut, Héra, Zeusz) szokták fa alakját ölteni, de a famotívum földi halandók (pl. Phyllis, Daphne, Philemon, Baucis) sorsát is szimbolizálja. Janus felhasználja a fa görög mitológiából ismert mindkét változatát.

A versszervező erő a párhuzam a mandulafa és a költő sorsa között, amely közvetlenül nincs kimondva a műben.

A cím témajelölő.

Az Egy dunántúli mandulafáról egyetlen strófából áll és 2 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1-4. sor) görög mitológiai utalások segítségével a csodás látványok között említi a mandulafát (amelyet itt még nem nevez meg konkrétan, ezzel fokozva a várakozást). Csodás látvány a görög mítoszvilágban a Heszperiszek kertje (amely Héra aranyalmáiról nevezetes) és a phaiákok szigete is, amelyet az Odüsszeiából ismerhetünk.

A tagadó szerkezetek (nem, sem) jelzik, hogy ezeknél is csodálatosabb látványról lesz szó: a költő a tagadásokkal készíti elő a csodás természeti jelenség leírását.

A 2. egység (5-8. sor) egy ellentétet bont ki. Itt az első egység idillt sejtető hangneme elégikus, szomorkás hangulatba fordul át.

A költő szembeállítja a déli, mediterrán környezetet (bőség, termékenyég) és az északi, pannon környezetet (hűvös, terméketlen). Túlzás (hiperbola) alkalmazásával emeli ki a fő mondanivalót: a mandulafácska merészségét, szépségét, egyediségét. A mandulafa rendesen tavasz elején virágzik, de ez a növény a csalóka télben, idő előtt virágot mert bontani, ettől különleges.

Ez a kivételesen értékes mandulafa azonban veszélyben van, hiszen virágai lefagyhatnak. A „zúzmara” képe téltoposz, mely az élettel szemben a halált jelenti. A mandulafa virágbontása tehát reménytelen dolog, virágai halálra vannak ítélve, és ez a lehetetlent próbáló erőfeszítés egyszerre csodálatot („íme”) és részvétet („Ám”) vált ki a lírai énből.

A beszélő ambivalens érzelmeit, amelyekkel a mandulafa virágzására reagál, jelzi a modalitás megváltozása is: míg az 1. egység kijelentő mondatokból áll, a 2. egységben felkiáltást és kérdést találunk (melyek érzelmi zaklatottságot jeleznek).

A lírai én személyes érintettsége nyilvánvaló a mandulafa megszólításából is, amelyet Phyllis királylánnyal azonosít. Ez a megszólítás tele van együttérzéssel és megértéssel. A költő azonosul a mandulafával, ő maga ez a mandulafa, saját koránjöttségét jelképezi ez a fa. Az ábrázolt érzelmek árnyaltak, összetettek.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!