Janus Pannonius Búcsú Váradtól című verse valószínűleg 1458/1459 telén született. Keletkezéséről sokféle nézet alakult ki, mert biztos időpontot nem tudhatunk (a régebbi nézet szerint a költő 1451 elején jött haza Ferrarából vakációra Nagyváradra, de nagybátyja Budára hívta). Annyi biztos, hogy a versben megjelenő személyes hang csak 1458 után jellemző Janus költészetére, ezért az irodalomtudósok ma úgy gondolják, hogy 1458-59 telén kerülhetett sor arra, hogy a költőnek Váradról Budára kelljen sietnie.

Janus Pannoniusnak, a 15. századi magyarországi humanista irodalom legnagyobb alakjának életműve kivételesnek számít, mivel a korabeli kötelező mintákat és mitológiai sablonokat egyénivé tudta formálni: a személyes élmény intenzitása és lelki melegsége valósággal árad verseiből.

Tudását a korabeli itáliai humanista környezetben sajátította el, a magyar irodalmi műveltség jóval később jutott el az ő szintjére.

Életművét két részre szokás bontani, itáliai (1447-1458) és magyarországi (1458-1464) pályaszakaszra. A Búcsú Varadtól a második pályaszakaszban született. A verset a magyar irodalomtörténet az első Magyarországon íródott humanista remekműként tartja számon.

Búcsú Váradtól

Még mély hó települ a téli földre,
Erdőn, mely csak a zöld levélre büszke,
Szürke súly a ködös fagy zúzmarája,
S el kell hagyni a szép Körös vidékét
És sietni Dunánk felé, Urunkhoz.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

Nem tart vissza folyó, s az ingovány sem,
Mert fagy fogja hideg vizét keményen.
Hol nemrég evezett a föld lakója
S félt, – most hetyke bizalmú, fürge lábbal,
Megdermedt habokat fitymálva, lépked.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

Nem siklik soha úgy a lenge csónak
Jó sodrásban, erős lapát-csapástól,
Még akkor se, ha fodrozódó Zephyrus
Bíborszínűre festi át a tengert,
Mint ahogy lovaink a szánt repítik.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

Hőforrás-vizeink, az Isten áldjon,
Itt nem ront levegőt a kénlehelet,
Jó timsó vegyül itt a tiszta vízbe,
Mely gyógyítja szemed, ha fáj s ha gyenge,
És nem sérti az orrodat szagával.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

Könyvtár, ég veled, itt a búcsúóra,
Híres könyvei drága régieknek,
Már Phoebus Patarát elhagyta s itt él;
Költők isteni pártfogói: Múzsák
Többé nem szeretik Castaliát már.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

Isten áldjon, aranyba vont királyok,
Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott,
Sem roppanva dűlő fal omladéka,
Míg tűz-láng dühe pusztított a várban,
S szürke pernye repült a kormos égre.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

S rőt fegyvert viselő lovas királyunk,
Hős, ki bárdot emelsz a jobb kezedben
– Márvány oszlopokon pihenve egykor
Bő nektárt verítékezett tested –
Utunkban, te nemes lovag, segíts meg.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

(Áprily Lajos fordítása)

A vers műfaja elégia, hangvétele egyszerre szorongó és izgatott (a búcsúzás zaklatott lelkiállapottal jár, mivel a szép emlékek visszatartanak, az új élmények és a várakozás izgalma viszont előrehajtanak). Türelmetlenség érezhető a versben, köszönhetően a gyors, pattogó ütemű ritmikának.

Stílusa reneszánsz, a versben megjelenő reneszánsz jegyek: a természet, a szülőföld és a haza szeretete, a nemzeti múlt ismerete és tisztelete, a tér és az idő egysége.

A vers latin nyelven íródott, mert akkoriban az írásbeliség nyelve a latin volt. Egyáltalában a reneszánsz kultúra befogadói sem tettek ki széles kört: mivel hazánkban a 15. században még nem volt fejlett városi polgárság, csak a tudós főpapi csoportok meg néhány értelmiségi számítottak közönségnek, a humanista világnézet csak hozzájuk jutott el. Ők pedig remekül tudtak latinul. (Ez a szűk kör majd a 16. században bővül ki, amikor már magyar nyelven születnek irodalmi művek.)

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!