III. rész (megfeleltethető az Odüsszeia XIII-XXIV. énekének)

16-18. epizód: Bloom hazatér Mollyhoz (a homéroszi párhuzam Odüsszeusz visszatérése Pénelopéhoz)

• 16. (Eumaiosz, jóságos isteni kondás)

Éjfél után egy óra tájt. – Bloom elviszi Stephent egy italozóba tejet vagy ásványvizet inni, hogy kijózanodjanak. A bordélynegyed veszélyeiről beszél neki. Kávét isznak, Stephen józanodik. Kijelenti, hogy ő nem azért fontos, mert Írországhoz tartozik, hanem Írország fontos azért, mert őhozzá tartozik. Bloom elviszi lakásába a fedél nélkül maradt Stephent, ahová a hátsó ablakon kell bemászniuk, mert Bloom elvesztette a lakáskulcsot. Szállást ad a fiúnak és meleg kakaóval kínálja, mert más nincs otthon.

• 17. (Ithaka, a meglelt otthon)

Éjjel kettőkor. – Stephen az ősi, férfias erőt, a történelem summáját érzékeli Bloomban, Bloom az ifjú erőt, egy jövendő korszak útmutatóját érzékeli Stephenben. Stephen nem fogadja el a felajánlott hajlékot – azonnal és magyarázat nélkül visszautasítja. Amikor egyedül marad, Bloom hidegséget, magányt érez. Levetkőzik és bebújik felesége mellé a hitvesi ágyba.

• 18. (Pénelopé, álmatag képzeteit szőve, szakadatlan)

Hajnaltájt Molly fantáziál a meleg ágyban fekve, félálomban. Emlékfoszlányok merülnek fel arról, amikor 16 éve Bloom megkérte a kezét, akkor is szökőév volt, és a hosszú csók után Molly majdnem megfulladt. Bloom a havas szépének nevezte. Molly arra gondol, hogy a női test olyan, mint a virág, minden nő virág. Azért szerette Bloomot, mert látta, hogy érti vagy érzi, hogy mi egy nő. Molly tudta, hogy azt tehet vele, amit akar, és minden kéjt megadott neki, és tudta, hogy kérni fogja, hogy mondjon igent… stb.

A mű a maga szigorú szerkezetével, motívumrendszerével a homéroszi cselekménymenetet és hősábrázolást visszájára fordítja, mintha ironizálni akarna.

Cselekmény: a valódi cselekmény a belső világban, a tévelygő emlékezés és a szeszélyes képzelet szubjektív idejében zajlik.

Időkezelés: Joyce az időt szubjektíven fogja fel, a valóságos időt feloldja az átélt időben, önkényesen kiterjeszti, összevonja. Az objektív idő háttérbe szorul, olykor el is tűnik, összeolvad a szubjektív idővel.

Sajátos időkezelési technika érvényesül a regényben, amelyet szimultanizmusnak nevezünk (egybemontírozást jelent: különböző események, helyszínek, személyek, dolgok egy időben történő bemutatása).

Példa a szimultanizmusra: a 4. epizódban Bloom napja ugyanúgy 8 órakor kezdődik, mint az 1. epizódban Stephen Dedalusé. Vagyis a 4. epizód ideje megegyezik az 1. epizód idejével, a két szereplő napja egyidejű, szimultán pályán telik. Később, a 10. epizódban aztán összekapcsolódik a két szál.

Az epikai idő roppant térszerű alakzattá válik. A szereplők gondolatait, emlékezéseit megmutatja Joyce, s ezek a gondolatok, emlékezések kitágítják az időt, összemosódik a külső és a belső eseménysor. A montázstechnika segítségével az író az egyetlen napot, amely alatt a történet játszódik, annyira kitágítja, hogy kozmikus méretűvé nő.

Előadásmód: E/3. személy, múlt idő.

Elbeszélői nézőpont: belső nézőpont. Az író mintegy bezárkózik hősei tudatába és belülről jellemzi őket (a tudatműködés feltárásával, belső monológok segítségével ábrázolja a regényalakok belső világát).

Elbeszélői jelenlét: nincs elbeszélői jelenlét, mivel az elbeszélő mindent megtesz, hogy ne legyen jelen a szövegvilágban. Joyce arra törekszik, hogy mindig az adott szereplő tudata táruljon fel, és azon keresztül tapasztaljuk meg a regény univerzumát.

Ez újdonság volt a 19. századi elbeszéléstechnikához képest, amely a hagyományos, megszokott közlésformákat használta. Ha a szereplő gondolt vagy mondott valamit, akkor az elbeszélő közölte a gondolatát vagy mondatait, és ha az elbeszélőnek volt valami hozzáfűznivalója, kommentárja, akkor egyszerűen lejegyezte azt. Az író maga is részesévé vált a szövegvilágnak (olykor akár ki is szólt az olvasóhoz).

Joyce ezzel szemben eltűnik mint elbeszélő, nincs jelen a szövegvilágban. A szereplői szólam kizárólagos jelenléte eredményezi a belső nézőpontot. Joyce részletesen közli a szereplő tudatában zajló gondolati és lelki természetű folyamatokat, ennek eszköze a belső monológ.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!