Munkássága: Joyce jelentős életművet hagyott hátra. Pályája a 19. századi epikus hagyományoktól indult és a 20. század későmodern nyelvi fordulatáig ívelt.

Verset is írt, de művészi alkata a – lírával telített – epikában vált jellegzetessé. Célja a lírai-epikus „epifánia” műfajának megteremtése volt (villanófényszerűen megvilágított élettények közlésére alkalmas rövid elbeszélés).

Nem sokat adott a hagyományos poétikában leírt tér-idő szerkezetre. Műveiben a modern ember és a modern életlényeg bukkan elő álom vagy látás formájában.

Elbeszéléseiben, regényeiben mindig kitapinthatók életrajzi motívumok, elsősorban a dublini gyerekkor és ifjúkor élményvilága köszön vissza, de új, mitikus-kozmikus irányú átlényegítés formájában.

Alkotói korszakai:

1. pályaszakasz (a századfordulótól az I. világháborúig): kétarcúság jellemzi.

• Kamarazene (verskötet, Chamber Music, 1907) – lírai ciklus, mely 36 szerelmes verset tartalmaz. Első nyomtatásban megjelent kötete, benne az impresszionista lírát ötvözte meglepő nyelvi, formateremtő fegyelemmel. A világból való elvágyódás motívuma erőteljesen megjelenik.
• Dublini emberek (novelláskötet, Dubliners, 1914) – első prózai kötete. Szigorúan megkomponált, 15 darabból álló novellaciklus, melyben Joyce azt a környezetet ábrázolta, amelybe beleszületett. A dublini kispolgárok szürke mindennapi életét jeleníti meg, keverve a naturalista, impresszionista és szimbolista stílusjegyeket a hagyományos, realista ábrázolásmóddal. A kötetet 22 kiadó utasította vissza, annak ellenére, hogy az új epikus módszer itt még épp csak körvonalazódik (Joyce ekkor még vegyítette a hagyományos elbeszélő technikát a monologizáló megjelenítéssel). A Dublini emberek már 1905-ben kiadásra várt, de csak 1914-ben jelent meg.

• Ifjúkori önarckép (regény, The Portrait of an Artist as a Young Man, 1916) – önéletrajzi regény, Joyce 1904 és 1914 között írta. Az otthoni környezetétől való elidegenedését ábrázolja (ez jól érzékelhető például azon, hogy tárgyilagos, szeretettelen hangon sorolja fel apja különféle foglalkozásait). A fiatal Joyce fejlődését követhetjük nyomon a történetben, melynek során a gyermeki eszmélkedés első, tétova lépéseitől eljut a nyűgnek érzett vallásos kényszer levetéséig és az írói hivatástudat győzelméig. A főhős kifakadása voltaképpen Joyce művészi önvallomása: „Nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt akár otthonomnak, a hazámnak vagy az egyházamnak, de hajlandó vagyok megkísérelni, hogyan tudnám az életnek vagy a művészetnek valamely útján-módján a lehető legszabadabban és legteljesebben kifejezni magamat, a védelmemre pedig nem használok más fegyvert, mint… a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet.” A főhősnek és környezetének rajza impresszionista módon tompított, a lélekábrázolás belső nézőpontú. A külvilágból csak annyit látunk, amennyit a gyermekhős fejlődése egyes szakaszaiban felfog belőle. Ugyanakkor Joyce a főhőst és világát még konkrét konfliktusokkal is ábrázolja. Az Ifjúkori önarckép azért jelentős alkotás, mert itt válik átütő erejűvé az új epikai módszer, amit Joyce fejlesztett ki, és mert itt jelenik meg először Stephen Dedalus, aki az Ulyssesben is szerepel.

• Számkivetettek (dráma, Exiles, 1918) – Joyce egyetlen drámája, 1914 és 1921 között írta. Témája egy író felesége és egy újságíró szerelmi háromszöge. A mű Ibsen hatását mutatja (a Ha mi holtak feltámadunk c. szimbolista drámát követi, s a hagyományos realizmus módszerét váltogatja a naturalizmus és a szimbolizmus módszereivel).

2. pályaszakasz

• Ulysses (regény, 1922) – Joyce főműve, a 20. század egyik legnagyobb hatású alkotása.

3. pályaszakasz (1923-1939)

• Finnegans Wake (regény, 1939) – Joyce utolsó műve, gyakorlatilag értelmezhetetlen kísérleti regény. Már a címe is többjelentésű, műfaja meghatározhatatlan, maga a szöveg pedig egy már-már hanghatásokra redukált, a fogalmisággal szakító nyelven íródott. Joyce jó néhány nyelv felhasználásával teremtett egy különös, misztikus, talányos világot, amelyben a szavak nem értelmes összefüggésükben szerepelnek, s a nyelv nem igazodik se a nyelvtani, se a logikai szabályokhoz. Olyan, mintha a tudatalatti élet megragadása lenne a cél. E nyelvileg furcsa világ megteremtésének egyik legjellegzetesebb eszköze a szóteremtés: Joyce új szavakat hoz létre, pl. káoszmosz (káosz + kozmosz). A mű eredeti angol nyelven is felfoghatatlan (a sokértelműség bizonytalansága kaotikussá teszi), így aztán gyakorlatilag lefordíthatatlan, de azért létezik magyar fordítás (Finnegan ébredése, 1992). A címet többjelentésű szóval nem lehetett magyarul visszaadni, ezért ki kellett választani az egyik jelentést, így lett „Finnegan ébredése”, de éppúgy lehetne „A Finneganok felébrednek” vagy „Finnegan nyoma” is. Az angol cím valamennyi jelentésbeli, értelmezésbeli lehetőséget egyszerre képviseli. Az egész mű voltaképpen Finnegan álma, erre utalnak összeolvadó alakjai, képtelen képei, pillanatonként változó helyszínei és a világtörténelemben szabadon kóborló időmegoldása. Műfajilag talán leginkább az álommítosz megjelölés illik rá, s tartalmát a különböző kritikusok más-más módon mondják el (rajtuk kívül aligha van olvasó, aki kézbe veszi, mivel a nagyközönség számára teljesen érthetetlen).

Joyce szépprózai műveit szoros egység fűzi egymáshoz. Minden műve ott fejezi be az elbeszélés technikájának átalakítását, ahol a következő mű majd folytatni fogja azt. Vagyis Joyce minden egyes műben továbbfejlesztette egy kicsit az új módszert.

Például a Dublini emberek c. kötet utolsó novellája, A halott már olyan belső monológ jellegű mozzanatokat tartalmaz, amelyek az Ifjúkori önarckép lényeges szerkezeti elemét adják majd. Az Ifjúkori önarckép végén pedig Stephen Dedalus naplója az Ulysses összefüggő belső monológjait előzi meg. Az Ulysses zárófejezete, Mary Bloom kb. 60 oldalas tudatfolyama pedig a Finnegans Wake technikáját vetíti előre.

Az álmok és látomások iránti fogékonyság is tetten érhető már Joyce első korszakában is, az Ulyssesben a mű nagy része álomszerűvé, látomásszerűvé válik, a Finnegans Wake pedig már egy teljesen álombeli tudatállapotot rögzít (Freud és Jung álomelméletét követi).

Jelentősége: Joyce kísérletező író volt, aki az olvashatatlanság határát súroló utolsó művével zsákutcába tévedt. Ma már nem nagyon olvassák, de voltak időszakok, amikor a művészek és az irodalomtörténészek egy része delejes érdeklődéssel fordult felé. Hatása beépült az írói köztudatba és újításai közkinccsé váltak.

Hasonló világkép alapján alkotott pl. Virginia Woolf, Aldous Huxley, Samuel Beckett és T. S. Eliot is. De Joyce életműve nemcsak rájuk hatott, hanem olyan írókra is, akik a hagyományos realizmust nem szétrombolták, hanem modernizálták, mint pl. Ernest Hemingway vagy Jorge Semprun. Sőt, hatással volt még a Joyce-féle világképet határozottan elutasító Thomas Mannra is.

Magyarországon Szentkuthy Miklós harmincas években kiadott regényei (Prae, Az egyetlen metafora felé, Fejezet a szerelemről) mutatnak joyce-i hatást és szellemi, művészi rokonságot Joyce világával. Joyce iránti rokonszenve abban is megmutatkozik, hogy Szentkuthy lefordította az Ulyssest.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!