A 3. egység (3. strófa, 31 sor) a vers záró része, melyben a lírai én lesz a központi alak. A zárlat témája, hogy kinek mit jelent a magyar nyelv.

Először birtokos jelzős szerkezetek sorával érzékelteti a költő a nyelv milyenségét („Összemosolygás nyelve; a titkon / össze-világló könnyek nyelve” stb.) A hajszálgyökerekkel jelképezett kapcsolatokból idéz meg néhányat: ezek lehetnek érzelmiek („mosolygás”, „könny”), lehetnek gondolatiak („hűség”, „hit”, „remény”, „szabadság”).

Aztán beszél a nyelv hordozóiról, megtartóiról. Körképszerűen felsorolja azokat a rétegeket és képviselőiket, akik „csak” ismerik és használják a nyelvet a legelemibb életfunkcióikban, s ezáltal meg is őrzik. Akár a társadalom legmélyebb bugyraiba szorultan is élhetnek, őrzik a nyelvet.

Ők azok, akiket a társadalom másik fel nem ért meg, hiába beszélnek egy nyelvet. A beszélő önmagát is közéjük sorolja („köpések-mosta, dühpírja-törölte / orcájú fiaid közül egy”), hiszen őt is érte inzultus a tájszólása miatt („tanár-kigúnyolta diák”).

A beszélő folyamatosan negatív társadalmi élethelyzeteket sorol fel, megmutatja a fölmagasodás hiányát. Aztán a vers indulati tetőpontján előlép a lírai én, és megvilágosodik a cím jelentése. Illyés Gyula mint „koszorús költő” a koszorúját, azaz elismertségét, hírnevét a magyar nyelvnek köszönheti.

A költő önértékelése tudatos és pontos. Az önmagáról adott pozitív kép még hangsúlyosabbá teszi azt a gesztust, amellyel tiszteleg az anyanyelv előtt, hiszen az elismerést, a dicsőséget elhárítja magától és az anyanyelvnek ajánlja: minden elismerés, minden dicséret, amit egy költő kaphat, valójában a nyelvet illeti.

A vers végén egy nagy vallomás következik: a költő – mint a nyelv, az anyanyelv művésze – kifejezi az anyanyelv iránti tiszteletét és szeretetét azzal, hogy a neki járó koszorút, az elismerést az „édesanyának”, azaz a magyar nyelvnek ajánlja fel. Az elismerés nem őt, hanem a nyelvet illeti, amely lehetővé tette a költészetét, költővé nevelte.

Itt egymásba játszik az anyanyelv és az édesanya képe: az anyanyelv nevelte költővé, az édesanya emberré. Az anyanyelvet is elsősorban az édesanyától tanulja meg az ember.

A nyelv a költőnek nemcsak a munkaeszköze, hanem művészetének táplálója is. Nemcsak a technikai-formai bravúrokat teszi lehetővé, hanem egy óriási nagy kincsesbánya is, amelyben érzelmi töltésű történelmi-társadalmi-kulturális ismeretanyag található. A vers az előbbi segítségével az utóbbit hangsúlyozza.

A Koszorú versformája szabadvers, szabálytalanul kanyargó, változó hosszúságú, rímtelen sorokból és változó terjedelmű versszakokból áll. A szöveg ritmusát a gondolatritmus adja. Ugyanakkor a ritmusba néha időmérték is belevegyül: mindvégig a daktilus ereszkedő ritmusa érzékelhető.

A ritmust Illyés mindig alárendeli a magyar nyelv hangsúlytörvényeinek: a névelőt háromszor is a sor végén hagyja, és a hangsúlyos névszóval kezdi a következő sort.

Szabadversről van szó, de Illyés használ írásjeleket, méghozzá nagyon gazdagon: vessző, pontosvessző, kettőspont, gondolatjel, kötőjelek, zárójeles közbeékelések is előfordulnak. A központozás gazdag használata a magyar nyelv gazdag kifejezőerejét hivatott érzékeltetni.

A Koszorú kapcsolatba hozható más művekkel, pl. észrevehető a Himnusszal való párhuzam a 2. versszakban, amely a múlt eseményeit idézi fel. De nemcsak „a magyar nép zivataros századait” idézi fel, hanem a jelen zivataros időszakát is megjeleníti.

Illyés költészetét a morális értékek felmutatása jellemzi: a népi, nemzeti és egyetemes értékeket közvetíti világos, fegyelmezett módon. Nem híve a túlzott kitárulkozásnak, túlzott személyességnek, saját indulatai, véleménye mindig a gondolatokon keresztül tör felszínre a verseiben.

Alkatánál fogva szívesebben él retorikai, mint költői eszközökkel (kevésbé lírai, inkább prózai alkat), nem törekszik zenei hatásokra. Nem találhatók nála látomásszerű képek sem, inkább látványokat jelenít meg, mint látomásokat. Költészetében van szenvedély és indulat, de ezeknek józansággal és önfegyelemmel mértéket tud szabni. Egy stabil, kiegyensúlyozott személyiség áll költeményei mögött.