A Koszorú című vers a magyar nyelvről szól, és 1970-ben keletkezett. A nemzeti-közösségi élmény egyik legszebb vallomása, mely a nyelv élete mögött megidézi a történelmet, a nemzet élethalálharcát is.

Keletkezésének hátterét önéletrajzi elemek adják. A fiatal Illyés Gyula annak idején a pusztáról került egy mezővárosi gimnáziumba és tájszólásban beszélt. Egyik tanára kigúnyolta ezért, megszégyenítette. Ez az emlék dolgozott a költőben sok évvel később, amikor versét írta. Az életrajzi esemény megidéződik a „tanár-kigúnyolta diák” szavakban.

Ugyanakkor a mű azt tanúsítja, hogy Illyés tisztelte a magyar nyelvet, és sikeres, elismert költővé válása után sem feledkezett meg az anyanyelvről, amely költővé nevelte őt, és amely, akár egy édesanyja, emberré nevelte.

A költemény egyfajta himnusz az anyanyelvhez és azokhoz, akik használják a magyar nyelvet és ezáltal meg is őrzik azt. A koszorú, a dicsőség az anyanyelvet illeti, mely túlélte a magyarul beszélők zivataros történelmét, és a magyarság elesett társadalmi rétegeinek, szétszórt népcsoportjainak szenvedései ellenére is fennmaradt, mert beszélői megőrizték.

Ez a szenvedések ellenére is megőrzött hűség váltja ki a költő tiszteletét a magyarság iránt. Mert ez a hűség az egyetlen érték, ami átmenthető volt, ami megőrizte a magyarságot. Az anyanyelv története és sorsa egyúttal a magyarság története és sorsa is.

A nyelv egy közösséget tart össze. A költő magasrendű pátosszal nyilvánítja ki mély érzelmi kötődését ehhez a közösséghez, a magyarsághoz való odatartozás érzését.

Koszorú

Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.

Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török, mert
arcba csap ostor –:
most mutatod meg,
most igazán – nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét.

Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve; a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré;
kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve; köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.

A Koszorú műfaja ódai vallomás, Hangvétele olykor indulatos, máskor szelíd. Ugyanakkor végig megőrzi az óda műfajához illő patetikus hangot. Így olyan stílus jön létre, amely egyszerre indulatos és fegyelmezett is.

A Koszorú témája az anyanyelv. A nemzet és az egyén életében is a legalapvetőbb, legnagyobb érték az anyanyelv használatához való jog. Aki ezt a jogot megsérti, a legnagyobb bűn elkövetője. Erre az ellentétre épül a vers. A forró indulat, a pátosz és a feszültség abból ered, hogy a költő összeütköztet két elemet: az anyanyelvhez való jogot és ennek a jognak megcsúfolását, korlátozását.

Illyés kemény, keserű szókimondással beszél az anyanyelv használatának szabadságáról mint szükségletről: a nyelvhasználat az emberi jogok elidegeníthetetlen része, egy örök értéke az emberiségnek.

A költő önmagára is utal a versben, az anyanyelv iránti szeretetét, tiszteletét fejezi ki.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!