Horatius Thaliarchushoz című verse a Kr. e. 1. század második felében keletkezett, s a költő egyik legszebb műveként tartják számon.

Horatius az Augustus-kor legnagyobb lírikusa volt, az antikvitás költőfejedelmének tekinthető. Az antikvitás azon kevés szerzője közé tartozott, akiknek életműve hiánytalanul ránk maradt. Mintegy nyolcezer sort vetett papírra, s műveit maga szerkesztette kötetbe.

Alacsony sorból származott: apja felszabadított rabszolga, akinek földjét ugyanúgy elkobozták a polgárháború idején, mint Vergilius apjáét. A fiatal Horatius jó nevelést kapott és nagy műveltségre tett szert: később büszke volt rá, hogy hátrányos helyzete ellenére sikerült a legmegbecsültebb költők közé kerülnie.

Vergilius bemutatta Maecenasnak, a dúsgazdag művészetpártoló lovagnak, aki barátjává fogadta és birtokot ajándékozott neki a Róma melletti Sabiumban. Horatius visszavonult életet élt, ideje nagy részét ezen a birtokon vagy tiburi villájában töltötte.

Augustus császár szerette volna udvarába csábítani, de Horatius meg akarta őrizni viszonylagos függetlenségét. Fiatalon a köztársaságért harcolt, és bár később elismerte Augustus érdemeit és híve lett a császárnak, azt is felismerte, hogy a béke, amit Augustus megteremtett, egy diktatórikus béke, amely nem hozott valódi szabadságot.

Horatius nagy érdeme, hogy az ógörög lírikusok (Arkilokhosz, Alkaiosz, Szapphó, Anakreón, Pindarosz) versformáit ő ültette át latin nyelvre. Büszke is volt rá, hogy a görög költészetet ő honosította meg Itáliában: felismerte saját életművének történelmi jelentőségét.

Témáikat is átvette, de meg is újította. Míg a görög költők érdeme az volt, hogy egy-egy témát ők verseltek meg elsőként, Horatius érdeme már az, hogy új mondanivalót fogalmaz meg: a görög költők játékos, pajzán témái az ő verseiben filozófiai mélységet kapnak és életbölcsességgé lesznek. Leginkább lelki nyugalomra, harmóniára és az élvezetekben józan, mértéktartó egyensúlyra törekedett.

Pályafutását a Szatírák első könyvével kezdte Kr. e. 35 körül, a második könyv Kr. e. 30-ban jelent meg. Kr. e. 29-ben következtek az Epódoszok, majd Kr. e. 23 és Kr. e. 12 között a Carmenek, utolsó munkája pedig a 23 episztolából álló Levelek, amely egy kétkötetes kiadvány, végén a híres Ars poeticával.

Legérettebb alkotásai az ódák, amelyeket latinul carmeneknek nevezett. A carmenek valójában énekek, helyesebb volna így neveznünk ezeket a verseket, hiszen nemcsak ódák vannak köztük. Az utókor mégis Ódák néven ismeri a versgyűjteményt.

A carmenekből Horatius összesen 103 darabot adott ki négy könyvben. A négy könyvből hármat Maecenasnak ajánlott, ezek egyszerre jelentek meg Kr. e. 23-ban. A 88 verset tartalmazó 3 könyv élete főművének tekinthető. Ekkor 43 éves volt és már Róma leghíresebb költője (persze csak Vergilius után).

A negyedik könyv hosszú hallgatás után, Kr. e. 13-ban látott napvilágot és 15 versből állt. Ezt az utolsó könyvet csak Augustus kérésére írta meg a költő, akinek tízéves némasága valószínűleg egyfajta illúzióvesztés következménye volt.

A Thaliarchushoz az I. könyv legelső verse.

Thaliarchushoz

Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogy
ragyog fehéren! roskad a hó alatt
és nyög az erdő, és a fagyban
a folyamok vize mind beállott.

Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél,
fűts jó keményen! s hozd ide kétfülű
kancsódat és tölts bőkezűbben,
ó, Thaliarchus, a legjavából!

A többit bízd rá, bízd az egekre: ha
legyűrték a tengerkavaró vihart,
megint feláll a karcsu ciprus
s nem csikorognak a fák a kertben.

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire
ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és
ne vesd meg, ne kerüld, barátom,
a szerelem gyönyörét s a táncot

míg rá nem őszül ifju fejedre a
mogorva vénség! Hívnak a versenyek,
s ilyenkor édes sugdolózni
titkon az alkonyi félhomályban,

ilyenkor édes a kacagás, amely
megmondja, merre bujt el a kedvesed,
s a zálogul rabolt gyürű, mit
a keze véd, de a szíve enged.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!