Horatius Leuconoéhoz című műve a Kr. e. 1. század második felében keletkezett. A rövid, de hatásos költemény az I. könyv 11. verse, mely a 9. ódában (Thaliarchushoz) olvasható intelmek változataként is felfogható. A két vers szorosan kapcsolódik egymáshoz, és a kötetben is majdnem egymás mellett találhatók.

A beszélő a vers címzettjéhez intézi tanácsait, neki adja át életbölcsességeit. Egyszerű, könnyen érthető tanácsok ezek, amelyek hozzásegítik, hogy okosan élje az életét.

A mű egyébként furcsa elegye a forró vallomásnak és a már-már hűvös gyakorlati tanácsoknak. A magyar irodalomban talán Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versével rokonítható, hiszen mindkét versben olyan férfi a lírai én, aki az ifjúság legártatlanabb kedvtelésétől, az ábrándozástól óvná fiatal szerelmesét.

Horatius szerelmi lírájára egyébként jellemző egyfajta hidegség: képei kemények, élesek (Goethe „borzasztóan reális”-nak nevezte őket, nyilván hiányolta belőlük a szenvedély izzását). Horatius számára még a szerelemben is a józan kiegyensúlyozottság a követendő eszmény (az „arany középszer”): kora legokosabb, legműveltebb költőjeként fölényesen távol tartja magát a szerelmi lobogástól és gyötrelmektől.

Leuconoéhoz

Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked
mit szántak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét
számításait is kérdeni. Jobb tűrni, akármi lesz.
Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már
nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren:
szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irigy idő
hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:
élvezd, míg teheted: holnapokat, Leuconoe, ne várj.

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

A vers műfaja óda, hangneme izgatott, nyugtalan. Témája egy életfilozófia, mely szerint úgy kell elfogadni a sorsot, ahogyan van, nem érdemes lázadni ellene.

Fő mondanivalója Horatius első alapelve, a „carpe diem” („élvezd az életet”, „tépd le a napot”, azaz a nap, a pillanat virágát). Csak a jelen van, csak a ma van, a holnapban nem lehetsz biztos. Üzenete az, hogy éld okosan az életet, és élvezd ki, amíg lehet, mert az élet rövid.

A költő arra tanít, hogy az élet minden pillanatában tudatosítani kell magunkban az élet szépségét, ugyanakkor az élet örömeit józanul és mértéktartóan kell élvezni. Nem érdemes a lelki nyugalmunkat tönkretenni se azzal, hogy a jövő miatt aggódunk, se azzal, hogy lehetetlen dolgokra vágyunk.

Kifejezőeszközök: felszólító módú igék, a mondatok rövidsége (ez a tördeltség az utolsó sorokban a gyors, csattanószerű lezárást szolgálja). A rövid mondatok nyugtalanná, sietőssé is teszik a költeményt.

A vers címe egy női név, vagyis a lírai én egy nőhöz intézi szavait. A Leuconoé név jelentése: „ragyogó elméjű”.

A címet egyébként nem Horatius adta: a görög-római irodalomban ugyanis a lírai műveknek, verseknek nemigen adtak címet a költők. A kisebb költemények később kaptak címet, amikor a tekercseket felváltották a kéziratos kódexek. A kódexmásolók különféle szempontok (műfaj, téma, versmérték) szerint adtak nekik címet, olykor alcímet is.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!