Munkássága: lassan érő tehetség volt, az elismertségig hosszú utat kellett megtennie. Nagy íróvá külföldön vált.

Pályájának korszakolása:

I. romantikus korszaka

Ibsen romantikusként indult. Mivel Norvégia csak 1814-ben szakadt el Dániától, a romantika fő célja ott is a nemzetté válás, a nemzeti függetlenség elnyerése volt. A norvég nyelv csak akkortájt lett irodalmi nyelv, amikor Ibsen gyermek volt, előtte csak a parasztok beszélték. Az író nagy erővel vetette bele magát a nemzeti mozgalmakba.

2. grimstadi korszak (1844-1850): versek, romantikus színművek. – Első irodalmi próbálkozásait az 1848-as forradalmak ihlették (a magyar szabadságharcosokhoz is írt egy költeményt Til Ungarn, azaz Magyarország 1849 címmel).

Első színműve: Catilina (1850). Témáját a római történelemből veszi, egy magányosan lázadó hős sorsát mutatja be, aki szenvedélyesen gyűlöli életkörülményeit. Ibsen megpróbálta művét színpadra állítani, de nem sikerült.

3. bergeni korszak (1851-1857): útkereső drámák (8 romantikus mű). – A témát főleg a nemzeti múltból és a norvég mondavilágból merítette. Legjobban az egyén és a közösség viszonya izgatta.

Ezeket a drámákat színpadra is állították és sorra előadták. Bár még alig található meg bennük valami abból a drámai formából, ami később jellemezte Ibsen művészetét, ezek a drámák mutatják, miként küzdött saját kifejezésmódjának megtalálásáért.

II. realista korszaka

1. római korszak (1864-1868): drámai költemények. Ibsen számára két nagy drámai költemény hozta meg a hírnevet:

• Brand (1866). – Témája az egyén és a társadalom, az egyéni szándék és a lehetőségek közötti konfliktus. Hőse egy norvég falu papja, aki szembeszáll a kicsinyes középszerűséggel. Az eszmények fanatikusa és vértanúja is egyben. Az emberek nem tudják elviselni a megalkuvást nem tűrő igazságot, ezért elbukik.
• Peer Gynt (1867). – A mű az eltúlzott egyéniségkultuszt bírálja. Címszereplője, Peer Gynt (kiejtés: „per günt”) egy léha, könnyelmű, naplopó falusi suhanc, aki nagy kalandokkal henceg. Legnagyobb vágya kiélni lehetőségeit, „önmaga lenni”, de ez nem sikerül neki, mert életmódját óvatos kerülőutak és kényelmes hazugságok jellemzik. Falujából elzavarják, allegorikus kalandok során megy át. Önzése miatt jelleme szétesik, emberi értékei megsemmisülnek. Öregkorában tér vissza szülőföldjére szegényen és kifosztottan, és ráébred, hogy eltékozolta az életét.

2. drezdai korszak (1868-1875): átmenet a társadalmi drámához, pl. A fiatalok szövetsége (1869).

A németek és a franciák közti nagy háború hatására írt műve: Császár és Galileus c. nagy dráma (1873), mely Julianus Apostata császárárról szól.

III. szimbolista korszaka

1. müncheni korszak (1875-től, Ibsen érett korszaka): modern polgári dráma, társadalmi dráma. – E színműveket Ibsen külföldön írta, de a norvég élettel, a norvég társadalmi viszonyokkal foglalkozik, pl. A társadalom támaszai (1877).

Társadalmi drámáiban két fő témát dolgoz fel:

1. önmegvalósítás (az egyéniség önkeresése) – A hétköznapi valóságot ábrázolja. Hősei egy új, emberhez méltóbb életformát próbálnak kiharcolni maguknak.

• Babaház (1879). – A századvég feminista mozgalmaihoz kapcsolódik. A világirodalom első olyan drámája, amelyben a házasság nem egy új szerelem (azaz egy „harmadik” megjelenése) miatt bomlik fel, hanem a házastársak erkölcsi értékrendjének, világképének különbözősége miatt. Hősnője, Nóra egy újfajta embertípus megtestesítője. Otthagyja férjét, gyerekeit és otthonát, hogy ne egy babaház lakója legyen, hanem ember válhasson belőle.
• Kísértetek (1881). – Hasonló témát dolgoz fel, mint a Babaház, de itt a feleség önfeláldozása miatt nem bomlik fel a házasság. Az asszony némán és hűségesen tűri kicsapongó, züllött férje életmódját és egy testi-lelki nyomorúságra ítélt fiúnak ad életet.

2. élethazugság (önbecsapás, önámítás, öncsaló illúziók). – Hősei világmegváltó, népboldogító álmokat dédelgetnek, és nem ismerik fel, hogy céljaik megvalósíthatatlanok. Egyre groteszkebb módon próbálják elérni az elérhetetlent, így végül tragikomikus alakokká válnak, ilyen figura pl. Stockmann doktor (A népgyűlölő, 1882), Gregers Werle (A vadkacsa, 1884) és Rosmer (Rosmersholm, 1886).

Ibsen írt két olyan színművet is, melyeknek hőse az élet teljessége után vágyakozó, meg nem értett, boldogtalan asszony, Ellida (A sellő, 1888) és Hedda (Hedda Gabler, 1890). Az előbbi végül megbékél a helyzetével és idős férje mellett marad, az utóbbi viszont öngyilkossággal fejezi be életét.

Ibsen szerint az embernek ki kell egyeznie az életviszonyokkal, mert ha nem tudja elfogadni a hazugságokat, akkor belepusztul a hiábavaló küzdelembe. Az igazságért való harc a társadalomban vagy nevetséges, vagy tragikus.

2. krisztianai korszak (1891-től haláláig): utolsó, időskori művei. – Témája a magára maradt, öreg, önmagát túlélt ember tragédiája. Négy dráma tartozik ide (Solness építőmester, A kis Eyolf, John Gabriel Borkman, Ha mi holtak feltámadunk), a legjelentősebb:

• Solness építőmester (1892). – Életrajzi motívumokat is tartalmaz. Hőse egy híres és tehetséges, de már öregedő építész, aki attól fél, hogy a fiatalok háttérbe szorítják, ezért nem engedi érvényesülni Regnart, a kitűnő fiatal építészt. Magánélete is rosszul alakul, háza leég, iker gyermekei meghalnak, feleségével elhidegülnek egymástól.

Magányossá válik, s ekkor tör be az életébe a fiatal és lelkes Hilda Wangel, aki visszaadja régi életerejét és az emberekben, hivatásában való hitét. Az elmúlt ifjúság és a szerelem után sóvárgó Solness fellázad saját öregsége ellen, erősnek és fiatalnak akar látszani, hogy a merész ábrándokat kergető, légvárakat építő Hilda bálványként csodálhassa. Ezért maga viszi fel épülő házának tornyára a koszorút, de a magasban megszédül és lezuhan.

Jelentősége: Ibsen a modern polgári dráma nagy megújítója, az analitikus dráma megteremtője. A 19. század népszerű szalondrámáin lépett túl, melyekben bravúros színpadi technika, szellemes párbeszédek, csattanós felvonásvégek, hatásos nagyjelenetek voltak, de hiányzott belőlük az igazi konfliktus, a nagy tragédia. (E színműveket a francia Eugène Scribe neve fémjelezte, aki nagy közönségsikert aratott.)

Az ibseni drámaszerkezet: Ibsen a görög sorstragédiák analitikus módszerével és a szimbolizmussal teremtette újjá a polgári drámát. Az általa alkotott új drámatípusban felismerhető mindenekelőtt Szophoklész Oidipusz király c. tragédiájának kompozíciós rendje.

Ennek lényege, hogy a darab kezdetekor már minden megtörtént, ami majd a konfliktust okozni fogja. A cselekmény maga csak annyiból áll, hogy a párbeszédekből feltárul a múlt, aztán kihat a jelenre, tönkreteszi azt.

A drámai helyzetet tehát az előzmények, a múltban történt események hozzák létre, a darabban csupán ezen előzmények elemzése, vizsgálata történik. Ezért nevezik az ibseni drámát analitikus drámának.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!