Heine A dal szárnyára veszlek című verse 1822-23-ban keletkezett. A Dalok könyve egyik darabja, a Lírai közjáték című ciklusba tartozik. A költőt unokahúga, Amelie Heine iránti szerelme ihlette a vers megírására (ez a szerelem beteljesületlen maradt).

Heine romantikusként kezdte költői pályáját, de később a realizmus felé fordult, és a német korai realizmus nagy művésze lett. A dal szárnyára veszlek című vers is a romantikus kellékek dacára a valóság elfogadását sugallja. A nagy romantikusokkal ellentétben Heine szétválasztja az álom és a valóság világát: nagyon is tudatában van, hogy mi az, ami csak ábránd, és mi a megvalósítható.

Megjelent nála bizonyos kiábrándultság is, irónia, mert nem tudott hinni abban, hogy a költészet segítségével ki lehet menekülni a hétköznapok szürkeségéből, nem hitt abban, hogy felül lehet emelkedni a kicsinyes gondokon. Ezért nála a képzeletbeli boldog világ helye a képzeletben van, mert az élet más.

A dal szárnyára veszlek

A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek, kedvesem,
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.

Ott szelid holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád, nővérünkre várnak
a lenge lótuszok.

Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag nyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.

A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.

Leheverünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjuk mindörökre
szerelmes álmaink.

(Lator László fordítása)

A vers műfaja dal (Lied), témája az első szerelem. A romantika korában a szerelemnek felfokozott jelentősége volt, mivel a teljesség átélésének lehetőségét hordozza.

A vers hangneme harmonikus, nyelve egyszerű, közvetlen, természetes. Érződik a népdalok hatása.

A stílus romantikus, a romantika minden eleme benne van a versben: hangulatiság, érzelmi gazdagság, vágyakszárnyán útra kelés, metaforikus képekben való beszéd, az öröklét után való vágyódás, az elvágyódás ebből a világból.

A romantika jellegzetes motívumaiból építkezik a mű. Ezek a motívumok: álom és valóság egymásba játszatása, mitizált szerelem, nosztalgia a távoli Kelet egzotikus, csodás világa után (ezt jelzik a versben megjelenő folyók, virágok, állatok: lótusz, gazella, Gangesz partja, amely folyó keleten van, Indiában).

Kifejezőeszközök: metafora, hangfestő igék, megszemélyesítés (pl. kert susog, várnak a lótuszok, ibolyák enyelegnek). Képekben gazdag szöveg, a költő átlelkesíti a megjelenő természetet. A természet olyan, mint egy együttérző élőlény, aki rokonszenvvel figyeli a szerelmesek találkozását.

Beszédhelyzet: a lírai én a kedveshez fordul oda, akihez E/2. személyben beszél.

A megszólított alakja végig jelen van a versben: az egyes jelenségek szinte csak azáltal válnak érzékelhetővé, hogy valamilyen kapcsolatban állnak a beszélő kedvesével („Rád várnak…, rád függesztve” stb.).  A megszólító jelleg az utolsó versszakban tűnik el: a találkozás elképzelésével megszűnik a te és az én különállása, és megjelenik a mi.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!