Goethe élete és munkássága
A strassburgi egyetem befejezése után (ahol doktorit szerzett) Goethe joggyakorlatot folytatott Frankfurtban és Wetzlarban, ahol szellemi pezsgés és szerelmek vették körül, és minden szerelem újabb művek írására ihlette.
A világhírt Az ifjú Werther szenvedései (más fordításban: Werther szerelme és halála) című regénye hozta meg a számára 1774-ben.
Ez a mű lett a szentimentalizmus irányzatának legnagyobb sikerkönyve, és óriási hatása volt Európa-szerte: valóságos Werther-láz tört ki (hasonló, mint a Harry Potter-láz a 21. század elején). Egy olyan jelenség is kapcsolódott hozzá, ami azért elgondolkoztató: a regény hatására hirtelen megnőtt az öngyilkosságok száma…
A regény röviden arról szól, hogy Werther beleszeret egy Lotte nevű nőbe, aki férjhez megy valaki máshoz, és ezért Werther öngyilkosságot követ el. A könyv azt írja le, hogyan őrlődik a főhős, ugyanis előtte sokat filózik rajta, és bemutatja az ilyen reménytelen szerelmek kiúttalanságát is.
Világviszonylatban kb. 50 és 70 között van azon fiatalok száma, akik e regény nyomán lettek öngyilkosok. Az akkori ifjúságban volt valami reménytelenségérzés, hogy nincs célja, jövője az embernek.
A műnek önéletrajzi alapja volt: Goethe 1772 nyarán szenvedélyesen beleszeretett egy Buff nevű intéző lányába, Lottéba (Charlotte Buff), aki már másnak volt a jegyese, és a lány kitartott a jegyese mellett.
A reménytelen szerelem miatti öngyilkosság ötletét is egy megtörtént eset adta: egy fiatal követségi titkár agyonlőtte magát, mert reménytelenül szerelmes volt egy kollégája feleségébe. Mindez Wetzlarban történt, és a titkár, egy törékeny, túlfinomult, magányos fiatalember, akit Karl Wilhelm Jerusalemnek hívtak, Goethe barátja volt.
Goethe tehát világhíres lett, és pályája szédületes iramban felívelt. 1775-ben Weimarba ment, ahol hamarosan az uralkodó herceg, Karl August felkérte a nagyhercegség pénzügyeinek vezetésére, 1782-ben pedig miniszterelnöknek. Szintén 1782-ben II. József német-római császár (ugyanaz a II. József, aki nálunk 1780-ban lépett trónra és a „kalapos király” néven ismerjük) nemesi rangot adományozott neki.
Goethe igyekezett felvilágosult-humanista szellemi központtá tenni Weimart, de reformtervei sikertelenek voltak. Közben egy nála 7 évvel idősebb asszony, az érett és tapasztalt Stein báróné (Charlotte von Stein) volt a szeretője, aki mellett lehiggadt, és akinek sokat köszönhetett, de aki egy idő után kezdett a terhére lenni.
Az államügyek intézése is egyre nagyobb terhet jelentett neki, és azzal fenyegette, hogy elveszíti alkotóerejét, ezért 1786-ban elmenekült Itáliába, ahol kipihente magát és újjászületett.
Ekkor már túl volt a Sturm und Drangon és a szentimentalizmuson, és most az antik művészet által képviselt harmónia lett az ideálja, tehát a mértéktartó, összeszedett klasszicizmus felé fordult.
Visszatért ugyan Weimarba (1788-ban), de már nem vitt államügyeket, csak kulturális intézményeket irányított. Szerelmes lett egy Christiane Vulpius nevű művirágkészítő lányba, akit, lévén egyszerű és műveletlen, a weimari előkelő társaság nem fogadott volna be. Ezért Goethe sokáig csak együtt élt vele, de végül 1806-ban mégis feleségül vette (egyetlen gyermekük ekkor már 17 éves volt).
Összebarátkozott Friedrich Schiller (1759-1805) német költővel, aki szintén Weimarba költözött, és akivel életük végéig barátok maradtak (barátságuk emlékét egy mindkettejüket ábrázoló szobor őrzi Weimar főterén). Együtt teremtették meg azt az irodalmi korszakot, amelyet német klasszika néven ismerünk.
Antik szépség-és harmóniaeszményükkel a Jénából (a weimari nagyhercegség egyetemi városából) kiinduló romantika álomvilága és középkor-kultusza fordul szembe a századforduló környékén.
Goethe ugyan támadást indított a romantika alkotói ellen (azt mondta, „klasszikus, ami egészséges, romantikus, ami beteg”), de azért ő maga is sokat átvett az új irányzatból, pl. balladái kifejezetten a romantika hatásáról tanúskodnak. Maguk a romantikus alkotók példaképüknek tekintették Goethét.
Goethe befejezte néhány régebben elkezdett művét is, a Wilhelm Meister tanulóéveit és a Faust című drámai költeményt.
Felesége halála (1815) után még két szerelme volt, Marianne von Willemer és a csak 17 éves Ulrike von Levetzow. Utóbbit feleségül is akarta venni, de a dolog nem jött össze, mert a lányt visszariasztotta a nagy korkülönbség (Goethe ekkor már több mint 70 éves volt) és az örökségre ácsingózó irigyek. Az idős költő tehát kénytelen volt lemondani a szerelemről, és ezután már csak a költészetnek élt.
Mire Goethe megöregedett, Weimar már zarándokhellyé lett miatta, házát sokan látogatták, de mivel mindenkit túlélt, akit szeretett (Herdert, Schillert, pártfogóját, Karl August herceget, szeretőjét, Stein bárónét, feleségét, Christianét, sőt, fiát is), végül a sok ember között magányosan halt meg rövid betegség után 82 évesen, karosszékben ülve. Haláláig folyamatosan dolgozott.
A jegyzetnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Goethe élete és munkássága — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>