Goethe A Tündérkirály (Erlkönig) című verse 1782-ben keletkezett. A költő első weimari korszakában írta. Eredetileg egy jelentéktelen daljáték, A halászlány betétdalának készült, mely a hercegi udvar egyik szabadtéri színielőadásán hangzott el.

A vers laza szálon kapcsolódik a daljáték együgyű cselekményéhez, mely szerint a halászlány rá akar ijeszteni szerelmére, akinek iránta való érdeklődése lankadni kezdett. A lánynak rejtélyes módon nyoma vész a folyóparton, éjszaka fáklyás emberek keresik a holttestét, míg végül élve előkerül.

A vers borzongást keltő történetet ad elő, A halászlány kerettörténete viszont egy könnyed, játékos mese, mely látványos szórakozásra ad lehetőséget a szabadban.

Goethe ekkor már túljutott saját Werther-korszakán, s perlekedett a halállal, az emberi élet alvilági erőivel, a titokzatos tudattalannal. Ez az oka annak, hogy a halászlány eljátszik a lehetőséggel, hogy a szörnyűség démona beléphet a hétköznapi világba.

A Tündérkirályt Schubert zenésítette meg csodálatos művészettel, pontosan visszaadva a mű hangulatát.

A Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.

„Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
„Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng…”
„Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”

„Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
Sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám.”

„Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat…”
„Fiacskám, csendbe maradj, – ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél.”

„Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon, –
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük.”

„Hát nem látod … ott – nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám. –”
„Fiam, fiam, én jól látom: amott
a nedves füzfák törzse ragyog.”

„Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”
„Édesapám, ne hagyj … ne – megállj:
megragad – elvisz a Tündérkirály…”

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.

(Képes Géza fordítása)

A vers műfaja ballada, epikus eseménysorral rendelkezik (Goethe szerint a ballada „titokzatos, de nem misztikus” műfaj). Hangulata nyugtalan, izgatott, borzongató.

A vers témája: a fájdalomtól meggyötört, érzékeny gyereklélek szorongásokkal teli víziója. A kisfiú lelke a fájdalmak miatt túlfinomult, képzelete fogékonnyá válik a belső hangokra, idegei túlfeszítettek.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!