A Törvény nem megismerhető, Kafka világában ugyanis nem érvényesül semmilyen abszolút norma.

A bűn mibenléte és maga a bűnösség mindig egy adott norma alapján állapítható meg, amelyet mindenki elfogad. Ez a norma lehet írott vagy íratlan, jogi vagy erkölcsi. Ezek a normák, szabályok adják a társadalmi lét kereteit, ezek irányítják cselekedeteinket és szabják meg mozgásterünket. Az írott törvények megszegését a bíróság, az íratlan, erkölcsi törvények megszegését a lelkiismeret bünteti.

Kafkánál azonban nincs egy mindenki számára azonos, mindenki által elfogadott norma. Ez az oka annak, hogy senki se tudja, mi a törvény, és ha valaki bűnös, akkor mi alapján bűnös, és mi a bűne. A Törvény nem nyilatkozik meg, a Törvény megnevezhetetlen és minősíthetetlen. Csak hatalmát lehet mindenhol érezni.

A Hatalom állandóan jogkövető magatartásra szólítja fel az egyént, de közben semmilyen eligazítást nem ad, hogy az emberek milyen szabályokhoz tartsák magukat. Így lehetetlenné válik a Törvényhez való igazodás.

K. peréről semmit nem tudunk. Nem tudjuk a választ az alábbi fontos kérdésekre:

• mi a vád
• ki a vádló
• milyen hatóság folytatja az eljárást
• ki a bíró
• hol hozták a perben az ítéletet

Bár az egyén nem tudja, mi a törvény, annak hatálya alól nem vonhatja ki magát. Bár K-nak semmit sem sikerül megtudnia saját peréről, attól még a per folyik és az ítéletet végre fogják rajta hajtani.

Ennek ellenére K. nem próbál elszökni, hanem ő maga megy a dolgok elébe. Ennek oka az, hogy identitása a tét, társadalmi léte forog kockán. Ebből úgy tűnik, hogy bűn, törvény és eljárás nem pusztán külső mechanizmus (amely a világot jellemzi), hanem belső, lelki tényező is (amely az egyént meghatározza).

A regény reális-irreális, konkrét-általános, valós-álomszerű, megragadható-megragadhatatlan síkjának folyamatos egybejátszatása azt jelzi, hogy a világnak már nincs egy mindenki számára egyértelmű, abszolút rendje.

Világkép: a mű példázatszerű, de a regénybeli perből épp ellenkező tanulságot lehet levonni, mint a hagyományos példázatokból. A klasszikus példázatokban a norma megszegését követő büntetés arra tanítja az olvasót, hogyan kerülje el a törvényszegést és hogyan éljen normakövető életet. Ezzel szemben Kafka azt mutatja meg, hogy nem lehetséges a normakövető élet.

Kafka szerint nincs már többé egy mindenki által követhető, abszolút norma. A törvényt mindenki másként értelmezi, ezért a törvény nem más, mint egyéni utak összessége. Lehetségesek akár az egymással ellentétes vagy egymást kizáró értelmezések is. Erre utal a börtönkáplán is a dómban a példázatos történet különféle értelmezéseivel.

Olyan világban élünk tehát, amelyben nincs igazodási pont, az egyén képtelen a tájékozódásra, és ezért nem tudja a Törvényt helyesen értelmezni. Ha egyszerre lehet igaz egy adott állítás és annak az ellentéte is, akkor tulajdonképpen hazugságra épül a világrend. Egy ilyen világban K. élete csak eltékozolt és kudarcos lehet.

A reális és az álomszerű szféra egybemosása (tér, idő és regényalakok terén is) azt jelzi, hogy a világ célszerű, értelmes, abszolút rendje megbomlott. Ez elbizonytalanítja a főhős énképét és világértelmezését, de az olvasót is nehéz helyzetbe hozza. Ugyanis ami Kafka regényében valós, reális és megragadható, az csak a felszín, a látszat. A lényeget, a tartalmat az álomszerű, képtelen események hordozzák, melyek erősen szimbolikusak.

Üzenet: a mű egyik mondanivalója az elidegenedés. A világ idegen és riasztó hely az olyan ember számára, aki magányos és csak a munkájának él. Josef K. „bűne” nem jogi természetű, hanem emberi, egzisztenciális eredetű. Elidegenedett embertársaitól, akárcsak Gregor Samsa. Fizikai létezése nem hordoz mélyebb értelmet, és az „igazi valóság” szintjén ez bűn, ezért kapja a büntetést.

A másik üzenet az arc nélküli hatalom embertelensége, kegyetlen elnyomása. Ez volt Kafka legmélyebb társadalmi élménye. Az emberen olyan törvények uralkodnak, amelyeket nem ismer, és ezek a felszín alatt működő, rejtélyes erők a hatalmukban tartanak minket. Kafka elsődleges célja a regénnyel a törvény megfoghatatlanságának kifejezése volt.

A Hatalom rejtélyes, megközelíthetetlen és személytelen. Képviselői ostobák és alantasak. Az ember kiszolgáltatott és védtelen. Az ítélet úgy éri utol, mint az ókori tragédiákban a végzet. A Törvény ugyanolyan kiismerhetetlen, rejtélyes, mint a végzet, és minél jobban próbálunk menekülni tőle, annál biztosabban a karmai közé kerülünk.

Milan Kundera cseh író szerint a modern történelemnek vannak olyan szakaszai, amikor az élet Kafka regényeire hasonlít. Kafka látomása a totalitárius diktatúra előképe.

Jelentősége: Kafka a 20. század eleji regényműfaj fontos megújítója volt (James Joyce és Marcel Proust mellett a kor meghatározó epikusa).

Újításának lényege az egymásba játszó, mégis érzékelhető kétsíkúság. Korábban, például a romantika időszakában is voltak alkotók, akik a reálisat és az álomszerűt együtt ábrázolták (pl. E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép), de a két sík mindvégig elkülöníthető volt a romantikus regényben. Az olvasó mindig érzékelte, hogy épp melyik síkon halad a történet.

Kafka regényében a két sík nem választható el egymástól, szinte egybemosódik. A valószerű és a képtelenség, a fantasztikum és a realitás egybejátszatása révén Kafka egy új, szokatlan regényformát hozott létre, amelyben egy sajátos, különös világot teremt.

Utóélete: 1962-ben megfilmesítették (francia-olasz-német koprodukció), Orson Welles játszotta a főszerepet.