A Petrarca-féle Daloskönyv (Canzoniere) egy versgyűjtemény, amely 1351 körül keletkezett és 366 költeményt tartalmaz.

Francesco Petrarca a trecento (a 14. századi itáliai reneszánsz) legkiválóbb költője, akit Rómában a Capitoliumon meg is koszorúztak költőfejedelemmé (a „poeta lauretus”, azaz babérkoszorús költő cím birtokosa lett). Amúgy jogi tanulmányokat végzett és egyházjogász volt, később pedig papi pályára lépett, de ezeknél jobban érdekelte az irodalom és a történelem.

Őt tekintjük az első humanista tudósnak, mivel csodálta a régi Rómát és szenvedélyesen szerette az antik kultúrát. Élete során sokat vándorolt, „ingázott” Franciaország és Itália között, s mindenhol kutatta a latin szerzők munkáit a könyvtárakban. Magánkönyvtára a korszak legtekintélyesebb könyvgyűjteményével büszkélkedhetett.

Két nyelven is alkotott: születtek latin és olasz nyelvű munkái is. Kortársai a latin műveit tartották nagyra, ő maga Africa című latin nyelvű eposzát (a Karthágót legyőző Scipio Africanus hadjáratáról szóló hősi ének) gondolta legértékesebb munkájának és szánta élete főművének.

Az utókor azonban olasz nyelven írt verseit, főleg szerelmi költeményeit tekinti halhatatlan, világirodalmi szintű alkotásoknak. Világhírét is ezeknek köszönheti.

Petrarca költészete

Akárcsak Dante, két korszak határán élt, így műveiben ötvöződik a középkor vallásos áhítata és a reneszánsz kor életöröme. Csodálta a természet szépségeit, de az emberi lélek gazdagságát még a természetnél is nagyobbnak tartotta. Ő fedezte fel először az ember, az emberi lélek nagyszerűségét

Figyelmét akkor fordította befelé, amikor egy kirándulás során megrendítő élményt szerzett: 1336-ban megmászta a Mont Ventoux hegyet (Viharos Hegy) és a csúcson állva csodálta a tájat. Aztán elővette Szent Ágoston Vallomásait, és pont egy olyan résznél ütötte fel, amely figyelmeztet, hogy az ember ne feledkezzen meg önmagáról, miközben a „hegyek magasát” vagy „az óceán partjait” csodálja.

Petrarca verseiben tehát az emberi lélek belső küzdelmei kapnak hangot: a vágy, a szenvedés, a boldogság és a boldogtalanság. A Daloskönyv legszebb darabjai csupa nyugtalan, vívódó, fájdalmas érzést közvetítenek.

Ezek a versek olasz nyelven íródtak reneszánsz stílusban, a trubadúrlíra és annak olasz változata, a dolce stil nuovo (édes új stílus) poétikai hagyományai szerint. Olyan konvencionális jegyeket tartalmaznak, mint pl.:

• életre szóló szerelem (amely még a szeretett nő halála után sem ér véget)
• a szeretett nő eszményítése (elérhetetlen, idealizált, mennyei magasságokba emelt nőalak jelenik meg, akinek „angyali járása”, „angyali lénye” van)
• a hódoló és hölgye közti távolságtartás

Térben és időben még nem távolodtunk el a trubadúrköltészettől, ezért érvényesülnek a trubadúrlíra sablonjai, ugyanakkor a lírai tartalom és a mélység kiemeli Petrarca költészetét a kor szerelmi lírájából.

A Daloskönyv ismertetőjének még nincs vége, kattints a folytatáshoz!