Munkássága: Hemingway sikeresen egyesítette a két kontinens (Amerika és Európa) kultúráját, mindkettőt képviselte egyszerre, így váltak művei egyetemessé.

Modernsége kortársaitól eltérő módon a szikár tárgyiasságban mutatkozik meg. Mellőzte az intellektualizálást, a parabolikusságot. Kizárólag a párbeszéd és a cselekvés által jellemzett: elhagyta a lélektani alapozást és a részletező tárgyi leírásokat is. Ars poeticája az élet alapvető igazságainak érzékletes ábrázolása.

Elementáris alapélménye volt a természet és a természettel való kapcsolat. Hemingway azt az embert állítja művei középpontjába, aki – kényszerből is, de lényege szerint is – küzd.

1.alkotói korszaka (első versek, novellák, regények)

Írói pályája versekkel és novellákkal indult, melyek kezdetben nem keltettek feltűnést.

• Három elbeszélés és tíz költemény (1923) – a versek igen gyengék, a novellák témaválasztása és hangvétele azonban már a későbbi Hemingwayre utal.

Első két kötete még „zsengéit” tartalmazta; a harmadik novelláskötete volt az első „igazi” kötete.

• A mi időnkben (1925) – harmadik novelláskötete, amely kulcsa a Hemingway-életműnek. Ebben már feltűnik az erőszak, a brutalitás, a végzetszerű és elkerülhetetlen halál motívuma, amely jelentős szerephez jut Hemingway sok későbbi művében is. Hol a szorongató gyermekkori emlékekhez, hol az erőszak világába való beavatás nyers misztériumához tér vissza.
• Különös társaság (1926, több fordítása van, más címeken is megjelent: Fiesta, A nap is felkel) – Hemingway első regénye, mely a háború utáni „elveszett nemzedék”-ről, az eszmény és cél nélküli, cinikus, neurotikus generációról ad hű korképet. A vad reménytelenség, a kétségbeesés, a testi-lelki impotencia azonban csak kísérőjelenség (a kiváltó ok a háború volt). Itt fogalmazódik meg először Hemingway erkölcsi világképének fő tétele, a halállal mérkőző bátorság, a helytállás kultikus tisztelete. És kirajzolódik a hemingwayi pozitív hős profilja is: a gyakorlatias, bátor, őszinte, természetes, antiintellektuális férfié.
• Férfiak nők nélkül (1927) – elbeszéléskötet, kevésbé sikerült, tematikáját tekintve nem egységes, de nyomon követhető benne Hemingway erkölcsi világképének alakulása.
• Búcsú a fegyverektől (1929) – háborúellenes regény, mely arról tanúskodik, hogy Hemingway ráérzett az első világháborút követő általános hangulatra, a reménytelenség, a kétségbeesés állapotára, és tisztában volt annak kiváltó okával is. Ebben a regényben leszámolt a háborúval. A történet hőse egy olyan hadnagy, aki rádöbben, hogy semmi köze ahhoz a háborúhoz, amelybe önként jelentkezett, és aki fellázad a háború ellen. Megjelenik a műben Hemingway nőideálja is, aki kiegészítője és társa a férfinak, menedék a főhős számára a világ elől és szövetséges a halál ellen. A szerelem pedig egyszerű és természetes, mentes a nemek ellentétének keserűségétől, teljes összhang és idill jellemzi. A szereplők másik menedéke a természet, amelybe nem a szemlélődés, hanem a zsákmányszerzés céljából olvadnak bele (az eszménytelenséget kalandkereséssel pótolják, nagyvadra vadásznak, halásznak stb.) Ez a mű tette az írót világszerte híressé.

2.alkotói korszaka (új emberkép – pozitív célokért küzdő hősök)

Az első világháború annyi rettenetes tapasztalata után az emberek úgy érezték, a világot nem az értelem irányítja. Eleinte Hemingway sem tudott az elkerülhetetlen halállal más értéket szembeszegezni, mint a becsületet, a bátorságot, a hősi helytállást.

Az 1930-as években azonban már olyan hősöket írt meg, akik – ha nem is váltak intellektuálisakká – már nem értelemellenesek többé.

• A győztes nem nyer semmit (1933) – Hemingway utolsó novelláskötete. Elbeszéléseinek közös vonása a reménytelenség, a kiúttalanság, a magány, a félelem és a szorongás érzése. Két kiemelkedő novella van benne: Francis Macomber rövid boldogsága, A kilimandzsáró hava – ezekben a hősök megértik, hogy szükségszerű haláluk az erkölcsi igazságon túl is szolgál valamit. Ezt a két novellát Hemingway külön is kiadta (1936).
• Akiért a harang szól (1940) – polgárháborús élményei alapján írta. Ez a regény jelentette a fordulópontot írói pályáján; az egyik legjobb művének tartják. Itt már a magányosan – és sokszor céltalanul – küzdő, kiégett hős helyét az emberiség ügyére figyelő hős alakja váltotta fel. Hemingway arról vall, hogy az egyes ember része a világnak, és ügye az emberiség sorsától függ. Hőse, Robert Jordan amerikai spanyol nyelvtanár meggyőződéses antifasiszta, önkéntes a köztársaságiak oldalán. Parancsot kap, hogy robbantson fel egy hidat a fasiszta vonalak mögött. Ehhez a hegyekben élő partizánok segítségét veszi igénybe. A regény azt a három napot tárgyalja, amíg közöttük él, és közben rátalál élete nagy szerelmére is. A híd felrobbantása közben, az ellenséggel szembenézve éri a halál. A mű jelentőségét az adja, hogy a bátorság itt már nem öncélú érték, hanem az emberiség ügyét szolgálja.

A nagy regényt tíz év hallgatás követte. Előtte voltak Hemingwaynek sikertelen regénykísérletei is, pl. a Gazdagok és szegények (1937) c. műve, mely azt jelzi, hogy az író érdeklődése a társadalmi problémák felé fordult. A regény a gazdagok jóvoltából elszegényedett és csempészésre kényszerülő Henry Morgan tragikus története. Hemingway célja a felismert társadalmi ellentétek feltárása volt, de ezt egyenetlenül és néha ponyvaízűen tette. A mű egy mondata, tanulsága azonban  – „egy embernek önmagában semmi esélye sincs” – visszacseng az Akiért a harang szól c. műben.

3.alkotói korszaka (időskori művei)

• A folyón át a fák közé (1950) – a második világháború után írt regénye. Egyenetlen, széteső, és magán viseli a háború nyomasztó hatását és az öregedő író rossz közérzetét. A mű csalódást okozott az olvasóknak, a kritikusok már kiégettségre kezdtek gyanakodni, Hemingway alkotóerejének kimerüléséről beszéltek.
• Az öreg halász és a tenger (1952) – az író csattanós válasza a kétkedőknek: a mű eleven cáfolata a kiégés gyanújának. Nobel-díjat is hozott Hemingwaynek 1954-ben.

Hemingway az 50-es években is sokat írt – erről az óriási tömegű kézirat tanúskodik, amelyet halála után találtak –, azonban keveset publikált. Kiadatlan írásait nyilván azért nem akarta megjelentetni, mert nem volt velük megelégedve. Nagyon szigorú volt önmagához és komolyan vette az írói hivatást. Halála után azonban naplóját (Vándorünnep, 1957-1960) és egy regényét (Szigetek az áramlatban, 1958) felesége kiadta.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!