A 4. strófában a „földrajzi” utazás után egy lelki-gondolati utazás veszi kezdetét. A „lantot ragadtam” kifejezés utal az önálló költői tevékenység megkezdésére. A „ragadtam” ige egyszerre fejezi ki az induló, fiatal költő türelmetlenségét és önbizalmát.

Az 5. strófában korábbi rokokó élet-és költészeteszményét értelmezi újra korai ars poeticájához (A vidám természetű poéta) képest. Ott az egyéni boldogság, a könnyed játék, ill. a szerelem és a költészet azonosítása volt a legfőbb harmóniateremtő érték. Most már ezeket csak képzeletbeli idillnek tartja.

A hétköznapi életben a rokokó által eszményített boldogság nem található meg. Ennek a széttartásnak az élményét a föld és a menny ellentéte emeli ki. Az élet és a költészet közti különbségtétel jól mutatja azt, hogy a lírai én eltávolodott a rokokó idilltől.

A 3. egység (6-8. versszak) fogalmazza meg az új ars poeticát. Ezt a részt egy önmegszólításként is értelmezhető belső hang („levegői hang”) vezeti be. A „levegői hang” megállítja a lírai ént, aki egyre magasabbra kapaszkodik az éteri körökbe, s ezzel „meghaladja” önmagát, isteni hatáskörbe akar beleavatkozni (vagyis hübriszt követ el, a végzetes elbizakodottság bűnét).

A beszélő olyan területre tévedt, amely nem az emberi gondolkodás számára van fenntartva, ezért a hang megállítja. Az embernek más a feladata a földön, erre figyelmezteti a „levegői hang”, melyről nem derül ki, hogy kihez tartozik.

Ha Csokonai vallásos költő lenne, akkor feltétezhetnénk, hogy az Úr szól hozzá, de nála sokkal markánsabb az anyagelvű gondolkodás, mint a vallásos. Istenhite, ha van is, valami sajátos, felvilágosodott természethittel átszőtt látásmód lehet.

Ez a mitikus-misztikus lény inkább afféle Világszellem. Nem a keresztény Isten, hanem az Első mozgató, Mindennek Oka és Mindent Tudó Intelligencia. Nem is hitet követel az embertől, hanem gondolkodásmódjának megváltoztatását.

A hübriszt azzal követte el, hogy önmagán kívül keresett tárgyat, témát: olyan dolgokkal akart volna foglalkozni, amelyekhez csak azután juthatott volna el, amikor már önmagával teljesen tisztában van. (Az embernek először saját magát kell értelmeznie és a világba belehelyeznie, és csak azután foglalkozhat a rajta kívül eső dolgokkal.)

A hang önmaga legbensőbb lényegére irányítja rá a lírai én figyelmét, aki belátja, hogy az ember kettős természetű lény: test és lélek, anyag és szellem („lelkesedett iszap”, azaz lélekkel telített, átlelkesített iszap) keveréke. Ez rádöbbenti a beszélőt arra, hogy nem elégedhet meg az evilági boldogság keresésével.

Költészete csak akkor emelkedhet igazi magaslatokba, ha megfogalmazza az emberi létezés lényegi, tapasztalaton túlira (metafizikaira) irányuló kérdéseit és megpróbálja megválaszolni azokat. Melyek tehát a költészet első tárgyára, az ember (a „lelkesedett iszap”) lényegiségére vonatkozó legfontosabb kérdések, és mire kérdeznek rá ezek?

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!