A 2. rész (7-8. strófa) részletesen bemutatja a vallott és programul kitűzött költészeteszményt.

Az ő vidám, játékos és könnyed természetének a rokokó szerelemeszmény és boldogságfilozófia felel meg.

A rokokó, amely a jólétben élő arisztokrácia világát tükrözte, dekorativitásra és érzelmi hatásosságra törekszik, akárcsak a barokk, de a rokokó már nem gondolkodik metafizikai távlatokban. Központi témája az egyéni boldogág, az erotika és a könnyed játék. Kedveli a bájt, a kecsességet, a könnyedséget, és nagy hangsúlyt fektet az apró részletekre. A rokokó költészetet kedélyes, gáláns hangnem, zeneiség, játékosság és idilli hangulat jellemzi.

A rokokó stílusjegyei a versben: pl. „szebb nem”, „vióla”, „ambrozia”, „nektár”, „mosolygó gráciák” (a gráciák a báj és a kellem istennői a görög mitológiában), „hiacint” (=koszorú, attribútumként Flóra latin tavaszistennőhöz és Eratóhoz, a szerelmi költészet múzsájához köthető). Virágmotívumok, túldíszítettség, szép kis képecskék találhatók a rokokó versben.

Csokonai tehát tudatosan felvállalja a rokokó életfelfogást és költészeteszményt: a földi boldogság és a szerelem mellett tesz hitet. Ezt jelzi, hogy a költészetet („gyengén rezgő” lantját) a játékos örömmel („kis szerelmek”) és a csókokkal kapcsolja össze.

Csokonai víg lélekkel akar élni. Ő sírkertek helyett olyan vidéken akar járni, ahol viola és rózsa terem, és a versek lelkesítőek, harmonikusak, szépek. Azt akarja, hogy az élete ne panasszal és gyásszal, hanem vidám lényekkel, múzsákkal, gráciákkal, Ámorokkal legyen tele.

A zárlatban az elalvás motívuma („végső bágyadt szózat”) a halál képzetét is előhívja, de Csokonai a halált sem úgy értelmezi, ahogy a szentimentalista költők. Egy rokokó költő számára a halál érdektelen esemény, nem is kap hangsúlyt.

Tervezett verseskötetében Csokonai nyitó versnek szánta A vidám természetű poéta című alkotását, ami jelzi, hogy a benne megfogalmazott programot nagyon is komolyan gondolta. A Lilla-dalok élén is ez a vers áll, közvetlenül az ajánló vers után.

A vidám természetű poéta a költő életében kétszer jelent meg: először 1793-ban a bécsi Magyar Múzsa című lapban, másodszor pedig 1795-ben az Uránia harmadik számában. Csokonai később átdolgozta a verset, az átdolgozott mű Az én Poézisom természete címet kapta, és 1802-ben feltehetőleg már kész volt (a Lilla-ciklusban jelnet meg 1805-ben, a ciklus második verseként).

Az a célkitűzés, amit A vidám természetű poéta megfogalmaz, hosszú ideig érvényesült Csokonai életművében (habár az 1794-es Az estve című költeményében Szauder József szerint kimutatható az itt elutasított Young és Harvey hatása). Gyökeres fordulat azonban csak pályája utolsó harmadában következett be.

A vidám természetű poéta verselése ütemhangsúlyos. A strófák 8 sorból állnak, a verssorok szótagszáma és ütemszáma egy-egy strófán belül változik: az első 4 versszakban felező nyolcasok, a második négy versszakban háromütemű tizenegyesek váltakoznak kétütemű hetesekkel. Ettől lesz a vers második fele lüktetőbb, vidámabb.

A rímelés is változó: az 1. egységben ölelkező és keresztrímek váltják egymást (a b b a c d c d), a 2. egységben keresztrímek váltakoznak páros rímekkel (a b a b c c d d).