Csokonai Vitéz Mihály: A vidám természetű poéta (elemzés)
A vidám természetű poéta két nagy szerkezeti egységre bontható fel: az első a szomorú költő világát, a második a vidám költő világát mutatja be.
Az 1. egység (1-4. versszak) fejti ki, milyen a beszélő által elutasított költészetfelfogás.
A lírai személyesség nyelvtanilag nincs jelölve, csak az indulatos felkiáltásokban („Gyász temetőkertek!”, „Szörnyű környék!”) és felszólításokban („bőgessék”, „jajgassák”) nyilvánul meg a beszélő személyes véleménye.
Név szerint is megemlíti a két „komor ánglust”, Edward Young (1683-1765) és James Harvey (1713-1758) szentimentalista költőket. A két költő akkoriban Európa szerte ismert volt, verseiket több nyelvre lefordították.
A szentimentális költészet egyik ága az ún. sírköltészet volt, ezért beszél Csokonai temetőkertekről és sírhalmokról, jellemző lelkiállapota pedig melankolikus és komor, ezért kerülnek az első 4 versszakba a „szomorú”, a „bús”, és a „melankólia” szavak.
A hatást azzal éri el, hogy csak a 4. strófa végén derül ki, hogy ő elutasítja az első négy versszakban jellemzett költészetet és lelkiállapotot, tehát az indulatot és a gúnyos hangot csak visszamenőlegesen lehet megérteni.
Ugyanis csak a 4. versszak végén állítja szembe a költő a saját felfogását az eddig bemutatott költőkével, itt jelenik meg először az „én” nyelvtanilag, személyes névmással is jelölten („Én nem óhajtom egyszer is / Követni ezeket.”)
Emellett a 4. strófában olyan költészettoposzokat is használ („bús oboa”, „siralmas nóta”, „keserves vers”), amelyek egyértelműen jelzik, hogy ő iróniával szemléli és elutasítja ezt a fajta költészetet: nem akar kesergő, szentimentális költő lenni. Mint a cím is jelzi, ő egy vidám poéta.
A 2. egység (5-8. versszak) a beszélő költészetfelfogását mutatja be. Ez az egység két alrészre bontható.
Az 1. rész (5-6. strófa) összeveti az elfogadott költészetfelfogást az elutasítottal. A beszélő itt említi Racine-t, akit a korabeli Magyarországon nem kedveltek túlzottan, de a műveltebbek nálunk is világirodalmi nagyságnak tekintették, és Shakespeare-t, akinek a kultusza ekkortájt kezdődött a magyar irodalomban.
Racine-nal Melpomenét, a gyászének és a tragédia múzsáját, és a gyász jelképét, a ciprust kapcsolja össze Csokonai, aztán kijelenti, hogy neki egyik sem kell, de nem kell Shakespeare dicsősége sem. Racine és Shakespeare személyében ugyanis Csokonai a tragédia nagymestereit tisztelte, és úgy érezte, hogy a komoly kérdéseket feszegető költői téma idegen a saját egyéniségétől és költészetétől.
Az ő lírájában nem kaphat helyet sem a szomorúság, sem a tragikum, mert az ő természete nem ilyen komoly, komor, hanem vidám, könnyed, játékos. Ő a vidámságot, az életörömöt, a boldogságot akarja megverselni.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Ez egy nagyon korrekt és alapos elemzés, és sokat segített a tanórám előkészítésében.