Baudelaire Egy dög című verse  A Romlás virágai kötet 1857. június 25-i első kiadásában jelent meg a Spleen és Ideál ciklus 27. verseként. A mű a hétköznapi emberek megbotránkoztatásának igényével is született, de Baudelaire-t az is motiválta, vezérelte a vers megírásakor, hogy megmutassa a csúnyában a szépet.

A vers üzenete, hogy lásd meg, olvasó, akinek van erre érzékenységed, a dögben a megújulót, a szépet. És való igaz, ilyen verset még senki nem írt azelőtt. Megejtően új és döbbenetes, egyszerre undort és csodálatot keltő.

S még különösebbé teszi az a tény, hogy tulajdonképpen szerelmes vers.

Egy dög

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög

nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
míg izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt;
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
lakmározhat a tetemen.

– És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

(Szabó Lőrinc fordítása)

A vers szimbolista stílusú, értelmezhető a parnasszizmus szépségideálja elleni támadásként is. Műfajilag nehezen besorolható, voltaképpen óda lenne, csak elég kifordított óda. A költő játszik a műfajjal.

Az a tény, hogy a költemény látszólagos tárgya a korántsem magasztos dög (vagyis egy elpusztult állat teteme), arra indítja az olvasót, hogy végiggondolja a mű témájával kapcsolatos előfeltevéseit. Így rájön, hogy a vers valójában az esztétikai szépről szól.

Vagyis az Egy dög témája a szépség és annak anyagi mivoltában való múlékonysága, szembeállítva a művészi formában való öröklétével. Ebben a tekintetben rokonítható Shakespeare XVII. (Mondjam, társad, másod a nyári nap…), XIX. (Falánk idő nyűdd az oroszlán körmét…) és LV. (Márvány királyi arany oszlopok…) szonettjével.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!