A Carmina Burana (= beureni dalok) egy latin nyelvű versgyűjtemény, amely a 13. században keletkezett. A középkori vágánsköltészet darabjait tartalmazza, mintegy 300 verset.

Történelmi háttér: a 12-13. században a városok kialakulása szétrobbantja a feudális kereteket. Ennek következtében deklasszált emberek nagy csoportjai kerülnek az országutakra, akiknek egy része vakmerő, kalandvágyó volt, más része pórul járt szerencsétlen. Ezek az emberek az „útkereszteződéseknél”, vagyis a városokban gyűltek össze és próbáltak boldogulni.

Voltak köztük Európa nagy egyetemeiről kicsapott diákok, szegény klerikusok (akik papi tanulmányaikat elkezdték, de nem fejezték be), kóbor lovagok, valamint kiugrott szerzetesek és szökött papok. Ők tipikus képviselői ennek a korszaknak. Hírneves költők és névtelen poéták is voltak köztük.

Társadalmi háttér: így alakult ki egy új társadalmi csoport, a vágánsok csoportja. A vágáns egy latin eredetű szó („vagans” = csavargó). Nevét ez a réteg onnan kapta, hogy szembehelyezkedett a feudális kötöttségekkel és a tekintélyelvűséggel, és az egyházi világnézet túlzásaival szemben az egyéniség, az ösztönök szabad kibontakozásáért szállt síkra.

A vágánsok (vándorlók, tekergők) afféle vándorló értelmiségiek: művelt, városi vándordiákok, akik elvégezték az egyházi iskolákat, egyetemeket, de nem léptek az egyház kötelékébe, helyette országról országra vándoroltak. Komoly teológiai, irodalmi és zenei műveltséggel rendelkeztek, de nem akartak semmilyen kötöttséget vállalni.

Elutasítottak minden merev szabályt, legyen az akár társadalmi konvenció, akár egyházi vagy iskolai előírás. Ugyanakkor a műveletlenséget megvetették. Céljuk a teljes szellemi függetlenség elérése volt.

A kolostori iskolák diákjai mellett foglalkozás nélküli klerikusok, szökött szerzetesek s hasonló kétes helyekről toborzódott emberek lettek vágánssá, akik éhesen, rongyosan, fázva, de mindig vidáman és gondtalanul, a mának élve és a holnappal nem törődve rótták Európa országútjait. Költészetük az ún. vágánsköltészet (más néven goliárd-költészet).

Vágánsköltészet: a középkori világi líra harsányabb ága, amelyet a korabeli értelmiség egy lázadó csoportja művelt, akik a fennálló társadalmi rend ellen lázadtak. E költemények szerzői keserűen, indulatosan ostorozták a középkori társadalom mindhárom képviselőjét: a papságot, a nemességet és a parasztságot is. A pénz hatalma és ereje elleni haragjuk megragadó versekben jut kifejezésre.

A vágánslíra többnyire latin nyelvű és világi jellegű volt. Gunyoros, szatirikus, panaszos vagy lázadó hangvételű költészet, melyre hatottak az antik líra szatirikus hagyományai.

Vágánsköltők: általában ismeretlenek, nevük nem maradt fenn. Tulajdonképpen vándorénekesekről van szó.

Nézeteik, szellemiségük:

• nem ismerik el a születési nemességet, csak a virtuson (erényen) alapulót
• politikailag a pápa világi hatalmát elítélő ghibellinek csoportjához kapcsolhatók (pápaellenes és Róma-ellenes beállítottságuk miatt)
• lenéznek mindenkit, aki műveletlen
• filozófiájuk az életöröm hirdetése, az ifjúság magasztalása, a tavasz, a bor és a szerelem dicsérete, életcéljuk a pillanat boldogsága.

Ez az életvidám bölcsesség, tiszteletlen humor, kritikus szellem kap hangot a vágánsok dalaiban.

Minták, elődök: az antik költők közül Ovidiust tisztelték a legjobban, aki tankölteményt írt a szerelmi csábításról. Maguk a vágánsköltők is szókimondóan dicsérik a világi élvezeteket.

Verstípus: énekversek, amelyeket gyakran már meglevő dallamokra, ritmusokra (nemritkán ismert himnuszok dallamára) költöttek.

Előadásmód: zenei kísérettel.

Nyelvezet: profán (hétköznapi, tiszteletlen) kifejezésmód, szabadszájú stílus.

Személyesség: még hiányzik, a versek kollektív jellegűek (nem jelennek meg bennük egyéni vonások, bárki írhatta volna őket). A szerelmi költemények például hiába juttatják kifejezésre a költő vágyakozását, örömét, bánatát, nincs meg bennük az a nagy lelki kitárulkozás és érzelmi finomság, ami majd később az itáliai reneszánsz lírában fog megjelenni.

Üzenet: a vágánsok életérzése az életstílusukból vezethető le. Életmódjukból, a vándoréletből következik, hogy mindennapi tapasztalatuk volt az ideiglenesség, a létbizonytalanság, a gyökértelenség élménye. Ugyanakkor szabadok is voltak, kötöttségek nélkül élvezték az életet. Az örömök, a kalandok, a változatosság is mindennapos élményük volt.

Ezt a kettősséget évszázadokkal később is megélték a művészek (pl. megjelenik Arthur Rimbaud A részeg hajó c. versében). Ezer utat járnak be és fenékig ürítik a gyönyörök poharát, de közben szinte bele is pusztulnak az örökös hányódásba, a stabilitás és a biztonság hiányába.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!