A „Béborult az élet vidám álorcája…” sor különleges erejű látomást rejt magában: a boldogság az ifjúság káprázó érzékcsalódása. Ha ez a csalóka ragyogás lemállik a világról, akkor tűnik elő a valóság, mely kopár, puszta.

A lírai én számára a sivár valósággal szemben a múltbeli örömökre való emlékezés, a képzelet és a költészet nyújt vigaszt, menedéket („szebb lelki világ szent óráit élem”, „a képzelet égi álmába merülők”). A költészet magasabb létszféraként való értelmezése a romantika egyik meghatározó sajátossága.

A visszautalások révén a beszélő magánya egy konkrét élethelyzetből állandósult léthelyzetté válik. Vigaszt ugyan nyújthat a szelíd szerelem és a költészet, de már sem áttörni, sem eloszlatni nem képes a lírai én magányát.

A Levéltöredék barátnémhoz egyszerű négysoros versformájú és a hagyományos magyaros (ütemhangsúlyos) verselésű, felező 12-es sorokból áll. Az 5. strófában van egy toldaléksor, ez a versszak is tizenkettes. Rímelés: keresztrím, az utolsó két sor páros rímei kivételével, de egymástól messzebb eső keresztrímeket alkalmaz a költő. A sormetszet rendszerint egybeesik a szintaktikai szünetekkel.

Berzsenyi az időmértékes verselés mestereként ritkán alkalmazott ütemhangsúlyos metrumot, a hangsúlyosság itt valószínűleg a borongós, lágy, oldott hangulat közvetítésére szolgál.