Balassi Bálint Egy katonaének című verse 1589-ben keletkezett, a költő lengyelországi bujdosása során írta. A jó hírnevét elvesztő, mindenéből kifosztott Balassinak talán honvágya volt Lengyelországban és emlékei, katonaélményei a távolból megszépültek.

A végváraknak fontos stratégiai szerepük volt a három részre szakadt Magyarországon, fontosak voltak a török elleni küzdelem szempontjából. Hazánkban a törökveszély miatt a középkori vitézi értékrend nem vesztett az értékéből a reneszánsz korban sem, bizonyos módosulásokkal tovább hagyományozódott.

Balassi nemcsak költő volt, hanem kiváló katona is. Számtalan török elleni csatában részt vett, jól ismerte a végvári katonák mindennapi életét. Talán előttük való tisztelgésként írta a verset. Ez az egy verse van, ami konkrétan a katonaéletet dicsőíti, de számos más versében is szerepet kap a végvári élet témája (pl. Borivóknak való, Ó én édes hazám, te jó Magyarország…).

Nem akkor írta a verset, amikor katonáskodott, hanem később, amikor visszaemlékezett katonaélményeire, a vers tehát visszatekintő jellegű. Balassi emléket állít benne a vitézi életformának, melynek hőskora már letűnőben volt, és saját katonai erényeinek, melyeket senki nem vonhatott kétségbe. Katonaélete emlékeit hősi haláláig szeretettel dédelgette.

 

Egy katonaének
In laudem confiniorum

Az Csak búbánat nótájára

Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
ád, ki kedves mindennél.

Ellenség hírére vitézeknek szíve
gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is
vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,
homlokán vér lecsordul.

Veres zászlók alatt lobogós kopiát
vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík mezőt
széllyel nyargalják, nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,
forgókkal szép mindenik.

Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,
hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,
nyugszik reggel, hol virradt,
Midőn éjten-éjjel csataviseléssel
mindenik lankadt s fáradt.

Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát
mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók,
vagdalkoznak, futtatnak.

Ellenséget látván örömmel kiáltván
ők kopiákot törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,
szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén
űzőt sokszor megvernek.

Az nagy széles mező, az szép liget, erdő
sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye
tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség
s fáradtság múlatságok.

Az éles szablyákban örvendeznek méltán,
mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen,
halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója
vitézül holt testeknek.

Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek
dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
áldjon Isten mezőkbe!

 

Az Egy katonaének a Balassa-kódexben a 61-es sorszámot viseli. Műfaja katonaének vagy óda (mert dicsőíti a vitézeket), de vannak elemzők, akik szerint életkép (mert a katonák mindennapi életének jellemző, ismétlődő jeleneteit ábrázolja, az ismétlődésre a „gyakorta” határozószó utal).

Hangvétele lelkes, elragadtatott, ami a személyes motiváltságból fakad. (A végvári katonáskodás adott értelmet a teljes züllés szélén álló, korlátokat nem tűrő, lobbanékony Balassi életének.)

Típusa búcsúvers. Stílusa reneszánsz.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!