A cím egy időszakot meghatározó névutós névszó. Jelentése 3 évszakot ölel fel (ősz, tél, tavasz), melyek közül a tél nincs megnevezve, de a „között” névutó utal rá. A cím tehát a „meghalástól” az „újjászületésig” tartó természeti ciklust jelenti.

Az Ősz és tavasz között szerkezete az évszakok váltakozása alapján tagolható. Két értelmezés szerint is tagolható.

Az egyik értelmezés szerint a vers 3 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1-2. versszak) az Ősz időszakát ábrázolja, természeti képekkel él a költő. Szüret után elpusztul a zöld növényzet. Párhuzam: az emberi élet alkonya, a halál gondolata.

A vers eleje még nem komor hangulatú, csak az 1. strófát lezáró holttest-hasonlat („mint mezitlen teste egy halottnak”) hozza be a halált, s teszi visszamenőleg szimbolikus értelművé az előtte levő képeket. Ettől kezdve már minden kép, minden hasonlat a halálra utal.

A 2. strófában az egyre rövidülő estékről az öregség jut eszébe a költőnek: az ember napjait lopakodva, tolvaj módjára ellopó öregség is úgy közeledik lábujjhegyen, halkan, észrevétlen, ahogyan az esték rövidülnek meg tél közeledtével.

A 2. egység (3-6. versszak) a Tél időszakát mutatja be. Gyermekkori emlékek tűnnek fel – a költő erről is a halálra asszociál.

A földet betakaró hó a paplan képét juttatja eszébe, ami a megvetett ágyon vidáman hancúrozó gyerekek jelenetét vonja maga után, akiket a gyöngéd, kedveskedő anya beparancsol a paplan alá.

Ugyanakkor belejátszik a halottas ágy képzete is: az anya szavai („Paplan alá! Hajjcsi!”) a halál parancsa is lehetne, amely a hóval takart föld alá akarja juttatni a lírai ént, ezért aztán félelmet kelt. Ez a rész tehát kétféle hangulatot vibráltat, s itt találjuk a két áthajlást is.

Az 5. strófában megjelenő szilveszter sem kelt vidám hangulatot: az óév elmúlása és az újév jövetele az idő kérlelhetetlen múlását juttatja a lírai én eszébe.

Újév napján ő nem nézhet reménykedve a jövőbe, mint mások, hiszen a sorsa meg van pecsételve. Ezért a múltba néz, és úgy találja, hogy nem tett annyit, amennyit akart: nagyon sok mindent szeretett volna még csinálni, amire már nem lesz lehetősége.

Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen…

Ez a két sor félreérthetetlenül Arany János Epilógus című versét idézi. Babits ugyanazt panaszolja el, amit Arany panaszolt, hogy se dolgozni nem bírt annyit, amennyit kellett volna, ezért életműve befejezetlen marad, se annyi örömöt nem tudott kicsikarni az élettől, hogy elégedettnek mondhassa magát.

Babits úgy érzi, ami öröme van, az se nyújt vigaszt, mert minden jóról az jut eszébe, hogy utoljára van része benne, lényegében búcsúzni kénytelen a meglevő örömeitől is. A búcsú sorai szomorú, vigasztalan hangulatot árasztanak. A beszélő nem várhat semmit a jövőtől, nincsen jövője.

A 3. egység (7-10. versszak) a Tavasz időszakát írja le. A többes számú általános alany egyes számúra változik (a 8. strófában háromszor tér vissza az „én” személyes névmás). A hangnem egészen személyes és elégikus lesz. Az általános elmúlás helyett a refrén is az egyén, a lírai én halálát jajgatja el most már.

Az eddigi általános elmúlás-gondolatot az egyéni elmúlás gondolata váltja fel („Pehely vagyok, olvadok a hóval”). A hasonlatok helyett most már metaforák jellemzők (madár, lombom). A nyugodt versdallam is türelmetlen, ideges, izgatott ritmikájú lesz (a trocheusokat pürrikhiuszok gyorsítják).

Megszűnik az évszakváltás és az emberi élet párhuzamba állítása. Helyette a természet és az ember ellentétbe kerülnek egymással: a tavasz a természet újjászületését hozza, de a költő számára a pusztulást.

A 9. versszak az elmagányosodást hangsúlyozza ki. A halállal mindenkinek egyedül kell szembenéznie. A lírai én halálfélelme nő: nemcsak hogy egyedül kell szembenéznie a halállal, de félő, hogy az új tavasz (a nélküle megújuló élet) az alkotásait is halálra ítéli, végül nemcsak ő, hanem a művei is eltűnnek („Ami betüt ágam irt a porba, / a tavasz sárvize elsodorja.”).

A 9. strófa siránkozó hangja a 16. századi jeremiádok hangjára emlékeztet (ezt a hatást a színtelen ragrímek és az inverzióval szaggatott mondatpárhuzamok idézik elő).

A zárlat metaforája (száradt tőke) visszautal az első versszak természeti képeire. A csupasz szőlőtő és a letört karó azt jelképezi, hogy minden hiába, nincs többé remény. Ugyanakkor van egy dolog, ami még vigaszt és örömet ad a lírai énnek: az asszonyi jóság (ez a motívum és a karóra boruló rózsa képe a népdalokra emlékeztet).

Az utolsó sorokban enyhül a beszélő haláliszonya. A verszene is megnyugszik, újra kiegyensúlyozott lesz, ami azt sugallja, hogy a lírai én beletörődött a halálba, tudomásul vette a megváltoztathatatlan sorsot.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!