A Mint különös hírmondó című vers 1930. szeptember-októberben keletkezett és 1933-ban jelent meg a Versenyt az esztendőkkel! című kötetben, melynek ez az egyik kulcsverse (a Mint a kutya silány házában és a Mint forró csontok a máglyán mellett). Szerepe hasonló Ady vezérverseihez. Babits dőlt betűvel szedte, ami kiemeli jelentőségét. A költő a Kisfaludy Társaság székfoglalójaként fel is olvasta 1930-ban.

A Versenyt az esztendőkkel! azért jelentős, mert ebben a kötetben jelent meg először a bibliai prófétákkal való azonosulás, ami azt jelzi, hogy Babits végül felvállalta a közéleti költő szerepét, a prófétai küldetést.

Innentől nagy versek sorát írta. Korábbi versei is szépek, de érződött rajtuk a csináltság, a míves forma miatt kissé artisztikusak voltak, túl díszesek, volt valami keresettség a mívességükben. Ezek a versei őszintébbek, hitelesebbek. Közben ugyanis maga a költő is rájött, hogy nem elég, hogy egy vers a funkciójának megfeleljen, és még egy kicsit rátett.

Itt már csak hangulatokról, tartalmakról beszélünk, Babits költészete klasszicizálódik, a forma is letisztul. Versei egészebbekké, kerekebbekké, tömbszerűbbekké válnak, eltűnik belőlük a csináltság.

A Mint különös hírmondó például egyetlen mondatból áll, ami jelez egy olyan szándékot, hogy végigmondom, amit el kell mondanom. Sorai hosszúak. Az elemzők szerint ez a vers Babits kései költészetének egyik legátütőbb remekműve.

Keletkezése idején, az 1930-as években a költő nagyon egyedül érezte magát a fasizálódó világban, amelytől idegenek voltak a humanista értékek. Nem ereszkedett le a mindennapok politikai küzdelmeihez, ehelyett a szemlélődés és a bölcselkedés útját választotta.

A versben együtt van minden olyan gondolat és eszme, amit a költő más versekben és tanulmányokban már többször kifejtett. Így végeredményben a Mint különös hírmondó summázza mindazt, amit Babits az emberi életről gondol, megjeleníti költői magatartását és erkölcsi vezérfonalat ad.

Mint különös hírmondó

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki cívakodásért
ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

Műfaja ars poetica. Hangulata zaklatott, felfokozott, himnikus.

Típusa értékszembesítő költemény. Korstílus: klasszikus modernség, modern klasszicizmus.

Témája a prófétai, hírnöki szerep vállalása. Megjelennek benne az esztergomi idill emlékei, az ellenséges külvilágtól való elzárkózás vágya, a természet és az emberi sors szimbolikus azonosítása, az öregedő ember sokféle tapasztalata, kiérlelt bölcsessége.

Alapmotívumok:

• a hírnök alakja
• az elvonulás és a közösségbe való visszatérés motívuma
• az év fordulásával összefüggő természeti képek: ősz, szél, lombok, tél, fehér tigris, tavasz, illatos dzsungel

Kifejezőeszközök: metafora, hasonlat, allegória, megszemélyesítés, ellentét, halmozás, fokozás, felkiáltás, költői kérdés, alliteráció.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!