Babits Mihály: Messze… messze… (elemzés)
Babits az egyes országokat választékos szóhasználattal „hon”-ként nevezi meg (Spanyolhon, Frankhon stb.). A versben szereplő nyolc ország mind Európában található, kultúrája az európai kultúrkör része. Babits mindegyiknek visszaadja a különálló jellegét, megnevezi jellegzetes tájait, tárgyait, polgárait.
Mindezt rendkívül hitelesen teszi, s ezzel azt az érzést kelti, hogy személyes élménye fűződik ezekhez az országokhoz. Az olvasó feltételezi, hogy járt ezen a nyolc helyen és saját benyomásait, tapasztalatait sűrítette a versbe.
Ezért nagy meglepetést okoz a vers zárlata, amelyből kiderül, hogy a beszélő nem látta ezeket az országokat, csak olvasmányélményeiből ismeri őket. A vers tehát nem valóságos, hanem csak egy elképzelt utazás „élménybeszámolója”.
A beszélő csupán vágyakozik ezekbe a távoli országokba, ezekre a messze levő szép vidékekre, de a saját szemével még nem látta őket, és talán soha nem is fogja. Az utolsó sorokban a bezártság érzése, a mostoha rabsors jelenik meg, és a fájó gondolat, hogy le kell mondania arról a reményről, hogy ezeket az országokat valaha is látni fogja.
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!
A rabsors emlegetése a romantika hagyományához kapcsolja a verset, amelynek fontos jellemzője volt a távoli helyekre való elvágyódás.
Ugyanakkor a „mind” szó az In Horatium című vers problémakörével mutat összefüggést (abban olvashattuk a „Minden a földön” sort). Tehát az a sor, hogy „mind nem láthatom soha”, nem azt jelenti, hogy egyik helyre se fog eljutni a beszélő, hanem csak azt, hogy mind a nyolc országba soha nem jut el.
Vagyis arról van szó, hogy a teljesség elérése lehetetlen: a különböző tájakat és országokat beutazó ember sem ismerhet meg minden országot, nem juthat el a világ minden tájára. S ahova eljut, ott sem tud mindent megnézni, legfeljebb néhány jellegzetességet figyelhet meg, a megismerhető helyek, dolgok száma korlátozott mennyiségű.
A világ minden szépségét nem fedezhetjük fel soha. Amit ismerünk a világból, az csak töredéke lehet a teljes egésznek. Így a vers a teljesség, az egész, az egység utáni vágyat és a világ széttöredezettségének élményét is közvetíti.
A Messze… messze… stílusa impresszionista. Nyelvhasználat szempontjából nominális (névszói) stílus jellemzi (az impresszionizmus szokásos eszköze), amely pillanatképszerű látványt, képzeleti képet alkot meg az olvasó tudatában. A költő főként főneveket használ, így válik mozdulatlanná a kép.
Az impresszionizmus látásmódját erősen meghatározza a névszói stílus, melyre az ige nélküli mondatok túlsúlya, a főnevek többes számú alakjai, a mellékneves szerkezetek és a felsorolások jellemzők.
Mivel egy országra csak egy versszak jut, sok térbeli váltás van a versben. Az olvasó ezeket gyors vágásokként érzékeli, mintha diaképeket vagy fényképeket nézegetne. Babits hiányos mondatokat alkalmaz, mondat értékű szavakat halmoz, emiatt úgy érezzük, mintha képeket mutogatna.
Vannak elemzők, akik szerint a vers Arany János A kép-mutogató című költeményével hozható kapcsolatba, melyben a címszereplő képeket mutogatva beszél el egy történetet.
Kifejezőeszközök: halmozás, alliterációk sokasága, költői jelzők bőséges használata, erőteljes hangszimbolika, hangutánzó-és hangulatfestő szavak, rímjátékok. A verszene fontossága is kiemelendő, melyet az alliterációk és összecsengések fokoznak.
A költő formai tökéletességre törekedett. A Messze… messze… 9 négysoros versszakból áll, amelyek szabályos nyolcütemű, páros rímű sorokból épülnek fel.
Kiváló, minden részletre kiterjedő, nagyon hasznos és gondolatébresztő elemzés.Nagyon köszönöm!
Örülök, hogy tetszett, Köszönöm a visszajelzést.
Azért egy sor erejéig megemlékeztem volna arról is, hogy a „Bús donna barna balkonon Mereng a bíbor alkonyon” amellett, hogy az egyik legszebb magyar verssor, ráadásul érdekes sűrítmény is: alliterácó, szinesztézia, magas és mély hangrendű magánhangzók tudatos alkalmazása…
Nem is várná az ember Babits-tól, akire inkább az „akadémikusabb” verselés jellemző, különös tekintettel a műfordításaira.