Negyedik rész

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: „Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más”,
így gondolá az Ur, csak ezt nem tudta Jónás,
s azért felette megharaguvék,
és monda: „Mikor ide kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból kérdezni tőlem,
kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bünbánók jószándékát megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért vágytam hajón Tarsisba futni…
Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem.”
Tudnivaló pedig itt hogy kimenve
a városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe, napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
hőségtől sujtott fára, olyan árnyat
tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
hogy azalól leshetett Ninivére
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S örüle Jónás módfelett a töknek.
Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.
Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:
nem tartott többet sem árnyat, sem ernyőt.
S akkor az Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lőn hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá szédítette, ugyhogy immár
úgy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott, és gyötrőn égette szomja
s ezt nyögte csak: „Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”
S monda az Ur Jónásnak: „Lásd, valóban
méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu, kövér tök miatt,
hogy hűs árnya fejedről elapadt?”
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
„Méltán haragszom azért, mígcsak élek!”
És monda akkor az Isten: „Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.
És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy győztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti.”
Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.

Dühös Jónás, az Úr meghazudtolta, nem pusztította el 40 nap múlva a várost. A dühös Jónásnak azt feleli az Úr: Jónás megpihent az alatt a tök alatt, amiért nem dolgozott, és megszánta a tököt, amikor az kiszáradt. Akkor hát Isten ne szánja meg Ninivét, amely az ő keze munkája?

Csak mert ez a generáció ilyen bűnös életet él, lehetnek még értékei Ninivének. Az elődeik, akik szorgosan dolgoztak a városon, értéket teremtettek, amit Isten nem fog csak azért elpusztítani, mert a mostaniak gonoszak. Nem akarja hiábavalóvá tenni az elődök munkáját.

Isten nem emberi távlatokban gondolkodik, hanem egyetemesen („negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi az én szájamban ugyanazt jelenti”): nem egy-két nemzedék az, amely a világ sorsát befolyásolja.

Egyébként is egy-két ember Ninivéből azért hajlott a bűnbánatra, néhány szívben kicsírázott a mag, így nem volt teljesen eredménytelen Jónás munkája (csak épp nagyon kicsi eredménye volt, mert nem az egész nép tér meg). Azonban nem a miénk az ítélkezés, még a prófétáé, Isten emberéé sem, egyedül csak a Teremtőé.

A Jónás könyve összességében arról szól, hogy az embernek feladata van, amit nehéz végezni, és néha gyarlók vagyunk, gyengék vagyunk, és kilépünk belőle, megyünk hűsölni a tökinda alá.

Mi csak remélhetjük, hogy a szó kicsírázik, vagyis a munkánknak lesz eredménye. „A szó tiéd”: örülj, ha rátalálsz a feladatodra. Tedd, amiben jó vagy, amiben erős vagy.

S Ninive áll.